ApCsel 5,27b-32.40b-41; Jel 5,11-14; Jn 21,1-19
,,Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a
hatalom és gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az
áldás!”
„Az Úr Jézus, miután
ezeket mondta, fölvétetett a mennybe és leült az Isten jobbján" (Mk
16,19). Krisztus teste föltámadásának pillanatától megdicsőült, amint azt az új
és természetfölötti tulajdonságai mutatják, melyekkel attól kezdve állandóan
rendelkezik. De negyven napon át, amikor tanítványaival bensőségesen együtt
evett és ivott és az Országról tanította őket, dicsősége még a megszokott
emberség körvonalai alatt elfátyolozott marad. Jézus utolsó megjelenését az
zárja le, hogy embersége visszavonhatatlanul belép az isteni dicsőségbe, melyet
a felhő és az ég - ahol ettől kezdve Isten jobbján ül - jelez. Végül teljesen
kivételes és egyedülálló módon Pálnak - "mint egy elvetéltnek" (1Kor
15,8) -- egy utolsó jelenésben megmutatkozik, mellyel apostollá teszi őt.” (KEK
659)
„A Föltámadott dicsőségének
ez időben elfátyolozott jellege átragyog Mária Magdolnához intézett titokzatos
szavain: "Még nem (...) mentem föl az Atyához; de menj az én
testvéreimhez, és mondd nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az
én Istenemhez és a ti Istenetekhez" (Jn 20,17). Ez a föltámadott Krisztus
és az Atya jobbjára fölmagasztalt Krisztus dicsősége közötti különbségre utal.
A mennybemenetel egyszerre történeti és transzcendens eseménye az átmenetet
jelenti az egyikből a másikba.“ (KEK
660) „Ez az utolsó lépés szoros egységben marad az elsővel, azaz a
mennyből való alászállással, ami a megtestesülésben valósult meg. Csak az
"térhet vissza az Atyához", aki az "Atyától jött ki":
Krisztus. "Senki sem ment föl az égbe, csak aki alászállott az égből, az
Emberfia" (Jn 3,13). Az emberség saját természetes erőire hagyva nem képes
bemenni az "atyai házba", Isten életébe és boldogságába. Egyedül
Krisztus nyithatta meg az embernek az utat: "hogy nekünk, az Ő tagjainak
megadja a reményt, hogy mi is eljuthatunk oda, ahová Ő elsőként előrement.“ (KEK 661)
Krisztus már megnyitotta az utat számunkra, kijelölte az utat, amelyet
mindegyikőnknek végig kell járni. Nem rövidíthetjük le az utat, nem lehet
újratervezni, Krisztus keresztjére tekintve kell, hogy elinduljunk, Ő a célunk,
hozzá fogunk megérkezni földi zarándoklatunk végén. Ennek az útnak vannak
különböző szakaszai, amit ki-ki a saját egyénisége szerint él meg. Az első
lépések mindenkinél tétován indulnak, ahogy egyre többet és gyakrabban fedezzük
fel, hogy Jézus folyamatosan velünk együtt zarándokol, társunkká szegődik,
ahogy az Emmauszi tanítványok mellett is megjelent, úgy jeleneik meg a mi
életünkben, jó és rossz időkben egyaránt. Amikor már jelentősebb utat tudhatunk
magunk mögött, biztosan látjuk az útjelzőket, egyes állomásokat, kevésbé
tévedünk el, kezd kirajzolódni számunkra utunk végállomása. Amikor megérkezünk
a végállomáshoz már egyetlen vágy él a szívünkben, hogy a szeretett
zarándoktársunkat, vezetőnket színről-színre megláthassuk, Ő vezessen be minket
az örök életbe, az Ő soha el nem múló dicsőségébe. Adja Isten, hogy mindannyian
elérkezzünk hozzá, célba érjünk, a boldog színe-látásának örömébe. Mindazok,
akik már előre mentek, előttünk járnak segítsenek, hogy mi is kitartó és
hűséges zarándokok legyünk.
Feladat a hétre: Keressük azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül
az Isten jobbján. (vö. Kol 3, 1) Milyen döntés segíthet nekem abban, hogy ezen
a héten jobban tudjak figyelni az imádságra és a testvérekben jelen lévő,
feltámadt Krisztusra?