Zsolt 42,2-7 (A boldogság iránti vágy)
Ahogy
a szarvasünő a forrás vizére kívánkozik, úgy vágyakozik a lelkem utánad, Uram. Lelkem
szomjazik az Isten után, az élő Isten után. Mikor mehetek már, hogy lássam
Isten arcát? Könny a kenyerem nappal és éjjel, ha naponta mondják: „Hol marad
Istened?” A szívem megdobban, ha arra gondolok, hogyan vonultam be a fönséges
sátorba, az Úr házába, ujjongás és énekszó közepette a vidám ünnepi
közösséggel. Lelkem, miért vagy szomorú és miért háborogsz? Remélj az Úrban és
majd újra dicsőítem, mint arcom felderítőjét és Istenemet!
A boldogságok megfelelnek a természetes boldogságvágynak. Ez a vágy isteni eredetű: Isten oltotta az ember szívébe, hogy az embert magához vonzza, mert egyedül csak Ő képes megnyugtatni az emberi szívet. "Kétségkívül mindannyian boldogok akarunk lenni, és nincs ember, aki tagadná ezt az állítást, már azt megelőzően, hogy tudná teljes tartalmát." (Szent Ágoston) "Mennyire kereslek tehát Téged, Uram? Amikor ugyanis Téged, az én Istenemet kereslek, a boldog életet keresem. Kereslek téged, hogy éljen a lelkem. Testem ugyanis a lelkemből él, a lelkem pedig belőled." (Szent Ágoston) (KEK 1718) "Egyedül Isten tölt be." (Aquinói Szent Tamás) A boldogságok fölfedik az emberi létezés, az emberi cselekedetek végső célját: Isten a saját boldogságára hív minket. Ez a meghívás mindenkinek személy szerint szól, de az Egyház egészének is szól, azok új népének, akik elfogadták az Ígéretet és az Ő hitében élnek. (KEK 1719)
Feladat a mai napra: Engedem,
hogy a mai Zsoltár szavai felszítsák bennem is a boldogság iránti vágyat, és
keresem az imádság csöndjét, ahol odanyújtom Istennek vágyamat, hogy
betölthesse azt.