XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2014. március 30., vasárnap

Március 30.



4. Hét:  „Jézus megalázta magát ..., ezért Isten felmagasztalta”
Bevezető:
Miután a lelkigyakorlatunk 3. hetében megújítottuk belső döntésünket Krisztus követésében, ezen a héten folytatni szeretnénk ezt az utat, még közelebbről követni Jézust az ő irántunk szeretetből vállalt keresztútján. Szeretne bennünket még mélyebben bevonni a búzamag titkába, Húsvét misztériumába. Ezt a misztériumot azonban mi, emberek nagyon nehezen fogadjuk el: azt, hogy csak a szenvedés és a halál által jutunk az élethez, a feltámadáshoz. Mi inkább a jó létet kívánjuk, és szeretnénk minden szenvedést, vereséget, halált kizárni az életünkből. Keresztényként sem mondhatjuk, hogy már szabadok vagyunk ettől a világi gondolkodástól. Azonban, ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, be kell vallanunk, hogy nem tudjuk úgy tervezni életünket, hogy abban ne legyenek nehézségek, botlások, bűnök, kudarcok, szenvedések. Ezek elkerülhetetlenül az emberi élethez tartoznak. Ahogyan Ferenc pápa kijelentette, amikor a szerzetesek prófétai szerepéről beszélt a rendfőnökök novemberi ülésén: „Ténylegesen olyan tanúknak kell lennetek, akik másképpen cselekszenek, és másképpen viselkednek. Ám az életben nehéz elérni, hogy minden világos, pontos, jól kijelölt legyen. Az élet összetett: kegyelem és bűn szőttese. Ha valaki nem vétkezik, az nem ember. Mindannyian hibázunk, és be kell ismernünk gyengeségünket. A szerzetes, aki beismeri, hogy gyenge és bűnös, nem cselekszik a feladatául kiszabott tanúságtétel ellenében, épp ellenkezőleg, megerősíti azt, és ez mindenkinek jót tesz.” Ferenc pápának ezek a szavai azonban nem csak a szerzetesekre, hanem ugyanígy minden keresztény emberre érvényesek. Jézus emberi élete, különösen szenvedése és kereszthalála attól a hamis képünktől akar megszabadítani minket, hogy a tökéletes emberi élet az, amely minden bukás, veszteség, botlás, elesés, szenvedés és bűn nélkül való. Ezek szinte állandó kísérői életünknek, ám Jézus arra hív minket, hogy hozzá hasonlóan éljük át életünknek ezeket a tragédiáit. Richard Rohr, amerikai ferences szerzetes szintén hangsúlyozza egyik könyvében, hogy kell, hogy legyen életünkben legalább egy olyan élethelyzet, amelyet nem tudunk helyrehozni, kézben tartani, megmagyarázni, megváltoztatni, sőt, megérteni sem. „Az evangélium el tudta fogadni az élet tragikumát, de megnyugtatásunkra hozzátette, hogy túlélhetjük ezt a tragédiát, sőt még a növekedésünkhöz is hozzájárulhat. Ez a nagy fordulat. Minden attól függ, hogy hajlandók vagyunk-e a lentet fentnek látni, vagy Jung szavaival: 'ahol ez ember megbotlik és elesik, ott aranyat talál'. Norwichi Julianna költőibben fogalmazott: 'Először van a bukás, aztán a talpra állás. Mindkettő Isten kegyelmének köszönhető!'” (Richard Rohr, Emelkedő zuhanás, 96. old., Ursus Libris 2012).
Kérjük Jézust, hogy lépésről lépésre vezessen be minket ezen a héten a szenvedés misztériumába. Hogy szemlélve őt a szenvedés útján, azzal az Istennel találkozzunk a mélyben, aki tud együtt érezni gyöngeségeinkkel (vö. Zsid 4,15). Kérjük, hogy adja meg a kegyelmet, hogy tudjuk követni őt a kiüresedés útján, és hagyni, hogy az Atya minket is felemeljen és felmagasztaljon.Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek.” (Fil 2,5-9)

1. nap_Napi elmélkedéshez:  Jézus először esik el a kereszttel
Mt 14,22.24-33: Ezután nyomban szólt a tanítványoknak, szálljanak bárkába, és evezzenek át a túlsó partra. A bárka már jópár stádiumnyira járt a parttól, hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején a víz tükrén elindult feléjük. Amikor a tanítványok észrevették, hogy a vízen jár, megrémültek. „Kísértet!” - mondták, s félelmükben kiabáltak: Jézus azonban megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” Erre Péter így szólt: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!”  „Gyere!” - felelte. Péter kilépett a bárkából és elindult Jézus felé a vízen. Az erős szél láttára azonban megijedt, és amikor merülni kezdett, felkiáltott: „Uram ments meg!” Jézus kinyújtotta a kezét és megfogta. „Te kishitű - vonta kérdőre -, miért kételkedtél?” Amikor beszállt a bárkába, a szél nyomban elült. Akik a bárkában voltak, leborultak előtte, és megvallották: „Valóban Isten Fia vagy!”

Imádságomban továbbra is követem az első héten elhangzott utasításokat. Figyelmem a mai napon Jézus első elesésére irányuljon, és ebben az elesésben szemléljem Péter tapasztalatát is. Az ima során úgy képzelem el a két jelenetet, hogy magam is ott vagyok. Hol vagyok jelen, kinek a személyében? Kérjem a Szentlélektől azt a kegyelmet, hogy mutassa meg az elesésben a számomra elrejtett Isteni bölcsességet.
Szeretnénk látni Jézust: Mit jelent ma számomra látni Jézust, aki a kereszt súlya alatt a földre esik? Talán azon is tűnődöm, vajon miért nem látom olyan erősnek Jézust, aki képes hősiesen végig vinni a keresztet anélkül, hogy elesne? Hogyan szeretném látni magamat, az ő helyében? Mit várnék magamtól? Hogyan élhette meg Jézus belsőleg ezt az elesést?
Figyeljünk most a második idézetre: Senki sem ismerte fel a tanítványok közül Jézust, amikor a vízen járva feléjük közeledett. Csak amikor megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!”, akkor jöttek rá, hogy Jézus az. Vajon mi indíthatta Pétert arra a felszólításra, amely kicsit fennhéjázónak tűnhet a számunkra? Mennyire akart csupán bizonyítékot kapni arra, hogy valóban Jézust látják közeledni? Vagy már hitének kifejezése volt a Jézushoz intézett kérés? Péter bátor, bízva indult el, és biztos csodálva fedezte fel: igen, járok a vízen! Bizonyára jól érezte magát a vízen járva! De ezzel még nincs befejezve a történt – 'sajnos', gondolhatta volna Péter utólag. Ez azonban nem lett volna igazi tanúságtétel számunkra. Talán úgy gondoljuk, hogy az lenne tökéletes, ha valaki képes lenne mindvégig elmerülés nélkül Jézushoz menni. Tökéletes, de nem emberi. Az emberi valóság azonban – és Péteré is az, hogy néha nagyon bátrak vagyunk, néha pedig nagyon félünk. De mi Péter tanúságtételének a második fele? Hogy nem habozott, amikor merülni kezdett, hogy segítségért kiáltson. Azonnal Jézus megmentő keze felé nyúlt. Merülhetünk, de nem kell megfulladnunk, mert ott van Isten segítő, megmentő keze. Az elesésnél, a kudarcnál nem maradunk földön, ha van elég alázatunk kérni Isten irgalmát. Péter kételkedett, de pont ez szolgált másoknak Jézus felismerésére: „Valóban Isten Fia vagy!” Semmi, amit élünk, nem fölösleges: elesésünknek is megvan a maga „haszna”.
Köszönöm Jézus, hogy minden bukásnál velem vagy és hogy újra felém nyújtod megmentő kezedet.

Feladat a mai napra: Arra figyelek, hogy van-e ma valami, amit teherként élek meg, ami rám nehezedik és próbál lehúzni, elbuktatni. Akkor újra Jézusra tekintek, és próbálom felfedezni, hogy hozzám fordul és segítséget nyújt.
Este:Visszatekintés a napra: Szeretettel visszatekintek a mai napra, és kérem a Szentlélek segítségét, hogy Jézus szemeivel tudjam meglátni mindazt, amit éltem. Hol tapasztaltam  Jézus felemelő jelenlétét? Azokat a szituációkat és helyzeteket, amelyek nehezek voltak számomra, Isten kezébe helyezem. „Uram, Jézus, te vagy a menedékem, a segítőm. Benned bízom!” (vö. Zsolt 9,10)