4.
Hét: „Jézus megalázta magát ..., ezért
Isten felmagasztalta”
Bevezető:
Miután a lelkigyakorlatunk 3. hetében megújítottuk
belső döntésünket Krisztus követésében, ezen a héten folytatni szeretnénk ezt
az utat, még közelebbről követni Jézust az ő irántunk szeretetből vállalt
keresztútján. Szeretne bennünket még mélyebben bevonni a búzamag titkába,
Húsvét misztériumába. Ezt a misztériumot azonban mi, emberek nagyon nehezen
fogadjuk el: azt, hogy csak a szenvedés és a halál által jutunk az élethez, a
feltámadáshoz. Mi inkább a jó létet kívánjuk, és szeretnénk minden szenvedést,
vereséget, halált kizárni az életünkből. Keresztényként sem mondhatjuk, hogy
már szabadok vagyunk ettől a világi gondolkodástól. Azonban, ha őszinték
vagyunk önmagunkhoz, be kell vallanunk, hogy nem tudjuk úgy tervezni életünket,
hogy abban ne legyenek nehézségek, botlások, bűnök, kudarcok, szenvedések. Ezek
elkerülhetetlenül az emberi élethez tartoznak. Ahogyan Ferenc pápa
kijelentette, amikor a szerzetesek prófétai szerepéről beszélt a rendfőnökök
novemberi ülésén: „Ténylegesen olyan tanúknak kell lennetek, akik másképpen
cselekszenek, és másképpen viselkednek. Ám az életben nehéz elérni, hogy minden
világos, pontos, jól kijelölt legyen. Az élet összetett: kegyelem és bűn
szőttese. Ha valaki nem vétkezik, az nem ember. Mindannyian hibázunk, és be
kell ismernünk gyengeségünket. A szerzetes, aki beismeri, hogy gyenge és bűnös,
nem cselekszik a feladatául kiszabott tanúságtétel ellenében, épp ellenkezőleg,
megerősíti azt, és ez mindenkinek jót tesz.” Ferenc pápának ezek a szavai azonban
nem csak a szerzetesekre, hanem ugyanígy minden keresztény emberre érvényesek.
Jézus emberi élete, különösen szenvedése és kereszthalála attól a hamis
képünktől akar megszabadítani minket, hogy a tökéletes emberi élet az, amely
minden bukás, veszteség, botlás, elesés, szenvedés és bűn nélkül való. Ezek
szinte állandó kísérői életünknek, ám Jézus arra hív minket, hogy hozzá hasonlóan
éljük át életünknek ezeket a tragédiáit. Richard Rohr, amerikai ferences szerzetes
szintén hangsúlyozza egyik könyvében, hogy kell, hogy legyen életünkben
legalább egy olyan élethelyzet, amelyet nem tudunk helyrehozni, kézben tartani,
megmagyarázni, megváltoztatni, sőt, megérteni sem. „Az evangélium el tudta
fogadni az élet tragikumát, de megnyugtatásunkra hozzátette, hogy túlélhetjük
ezt a tragédiát, sőt még a növekedésünkhöz is hozzájárulhat. Ez a nagy
fordulat. Minden attól függ, hogy hajlandók vagyunk-e a lentet fentnek látni,
vagy Jung szavaival: 'ahol ez ember megbotlik és elesik, ott aranyat talál'.
Norwichi Julianna költőibben fogalmazott: 'Először van a bukás, aztán a talpra
állás. Mindkettő Isten kegyelmének köszönhető!'” (Richard Rohr, Emelkedő zuhanás,
96. old., Ursus Libris 2012).
Kérjük Jézust, hogy lépésről lépésre vezessen be
minket ezen a héten a szenvedés misztériumába. Hogy szemlélve őt a szenvedés
útján, azzal az Istennel találkozzunk a mélyben, aki tud együtt érezni gyöngeségeinkkel
(vö. Zsid 4,15). Kérjük, hogy adja meg a kegyelmet, hogy tudjuk követni őt a
kiüresedés útján, és hagyni, hogy az Atya minket is felemeljen és felmagasztaljon. „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban
volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta
olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette
magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve
olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig,
mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott
neki, amely fölötte van minden névnek.” (Fil 2,5-9)
1.
nap_Napi elmélkedéshez: Jézus
először esik el a kereszttel
Mt 14,22.24-33: Ezután nyomban szólt a tanítványoknak, szálljanak
bárkába, és evezzenek át a túlsó partra. A bárka már jópár stádiumnyira járt a
parttól, hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik
őrváltás idején a víz tükrén elindult feléjük. Amikor a tanítványok
észrevették, hogy a vízen jár, megrémültek. „Kísértet!” - mondták, s
félelmükben kiabáltak: Jézus azonban megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok,
ne féljetek!” Erre Péter így szólt: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy
odamenjek hozzád a vízen!” „Gyere!” -
felelte. Péter kilépett a bárkából és elindult Jézus felé a vízen. Az erős szél
láttára azonban megijedt, és amikor merülni kezdett, felkiáltott: „Uram ments
meg!” Jézus kinyújtotta a kezét és megfogta. „Te kishitű - vonta kérdőre -,
miért kételkedtél?” Amikor beszállt a bárkába, a szél nyomban elült. Akik a
bárkában voltak, leborultak előtte, és megvallották: „Valóban Isten Fia vagy!”
Imádságomban továbbra is követem az első héten elhangzott
utasításokat. Figyelmem a mai napon Jézus első elesésére irányuljon, és ebben
az elesésben szemléljem Péter tapasztalatát is. Az ima során úgy képzelem el a
két jelenetet, hogy magam is ott vagyok. Hol vagyok jelen, kinek a személyében?
Kérjem a Szentlélektől azt a kegyelmet, hogy mutassa meg az elesésben a
számomra elrejtett Isteni bölcsességet.
Szeretnénk látni Jézust: Mit jelent ma számomra
látni Jézust, aki a kereszt súlya alatt a földre esik? Talán azon is tűnődöm, vajon
miért nem látom olyan erősnek Jézust, aki képes hősiesen végig vinni a
keresztet anélkül, hogy elesne? Hogyan szeretném látni magamat, az ő helyében?
Mit várnék magamtól? Hogyan élhette meg Jézus belsőleg ezt az elesést?
Figyeljünk most a második idézetre: Senki sem
ismerte fel a tanítványok közül Jézust, amikor a vízen járva feléjük
közeledett. Csak amikor megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok, ne
féljetek!”, akkor jöttek rá, hogy Jézus az. Vajon mi indíthatta Pétert arra
a felszólításra, amely kicsit fennhéjázónak tűnhet a számunkra? Mennyire akart
csupán bizonyítékot kapni arra, hogy valóban Jézust látják közeledni? Vagy már
hitének kifejezése volt a Jézushoz intézett kérés? Péter bátor, bízva indult el,
és biztos csodálva fedezte fel: igen, járok a vízen! Bizonyára jól érezte magát
a vízen járva! De ezzel még nincs befejezve a történt – 'sajnos', gondolhatta
volna Péter utólag. Ez azonban nem lett volna igazi tanúságtétel számunkra. Talán úgy gondoljuk, hogy az lenne tökéletes, ha valaki
képes lenne mindvégig elmerülés nélkül
Jézushoz menni. Tökéletes, de nem emberi. Az emberi valóság azonban – és Péteré
is az, hogy néha nagyon bátrak vagyunk, néha pedig nagyon félünk. De
mi Péter tanúságtételének a második fele? Hogy nem habozott, amikor merülni kezdett,
hogy segítségért kiáltson. Azonnal Jézus megmentő keze felé nyúlt. Merülhetünk,
de nem kell megfulladnunk, mert ott van Isten segítő, megmentő keze. Az
elesésnél, a kudarcnál nem maradunk földön, ha van elég alázatunk kérni Isten
irgalmát. Péter kételkedett, de pont ez szolgált másoknak Jézus felismerésére: „Valóban
Isten Fia vagy!” Semmi, amit élünk, nem fölösleges: elesésünknek is megvan
a maga „haszna”.
Köszönöm Jézus, hogy minden bukásnál velem vagy és
hogy újra felém nyújtod megmentő kezedet.
Feladat a mai napra: Arra figyelek, hogy van-e ma valami, amit
teherként élek meg, ami rám nehezedik és próbál lehúzni, elbuktatni. Akkor újra
Jézusra tekintek, és próbálom felfedezni, hogy hozzám fordul és segítséget
nyújt.
Este:Visszatekintés a napra: Szeretettel visszatekintek a mai napra, és kérem a
Szentlélek segítségét, hogy Jézus szemeivel tudjam meglátni mindazt, amit
éltem. Hol
tapasztaltam Jézus felemelő jelenlétét?
Azokat a szituációkat és helyzeteket, amelyek nehezek voltak számomra, Isten
kezébe helyezem. „Uram, Jézus, te vagy a menedékem, a segítőm. Benned bízom!”
(vö. Zsolt 9,10)