ApCsel 18,1-8 (Itt találkozott Aquilával és Priszcillával)
Ezek után Pál elhagyta Athént, és Korintusba ment.
Itt találkozott egy Aquila nevű, pontuszi származású zsidóval, aki nemrég
érkezett Itáliából feleségével, Priszcillával, mert Klaudiusz elrendelte, hogy
az összes zsidó hagyja el Rómát. Hozzájuk költözött, s mivel ugyanazt a
mesterséget űzte, náluk maradt, és velük dolgozott, sátorkészítés volt a mesterségük.
Szombatonként felszólalt a zsinagógában, meggyőzte a zsidókat és a görögöket.
Mihelyt Szilás és Timóteus megérkezett Macedóniából, Pál egészen a tanításnak
szentelte magát. Bizonyítékokat sorakoztatott fel, hogy Jézus a Messiás.
Ellenvetéseikre és káromlásaikra ruháját rázva azt kiáltotta: „Véretek szálljon
a fejetekre! Én ártatlan vagyok. Mostantól a pogányokhoz fordulok.” Otthagyta
őket és egy Ticiusz Jusztus nevű istenfélő ember házába ment, akinek háza a
zsinagóga szomszédságában állt. Kriszpusz, a zsinagóga elöljárója azonban egész
háza népével együtt hitt az Úrban, sok korintusi is megtért és
megkeresztelkedett azok közül, akik hallgatták.
Az utóbbi időben több beszélgetésben felmerült a kérdés, hogyan kellene
az Egyháznak a paphiányra reagálnia? És ezzel kapcsolatban, hogy a régi
struktúrák még mennyire időszerűek és mennyire segít, hogy a papok egyedül
élnek és sokszor magukra vannak hagyva? Ezekre a kérdésekre bizony nem
találhatunk gyors választ, az első apostolok és keresztény közösségek élete
azonban jó iránymutatók lehetnek számunkra. Ma arra irányíthatjuk figyelmünket,
hogy milyen módon élte meg Szent Pál apostoli küldetését és kivel? Eddig az
Apostolok Cselekedeteiben beszámoltak Pál első és második missziós útjáról.
Helyesebben azt kellene mondani Barnabás és Pál első missziós útjáról, mivel
Pál nem egyedül tette meg ezt az első utat, hanem Barnabással együtt. Sőt
Barnabás volt az, aki felkereste Pált Tarzusban (vö. ApCsel 11, 25), hogy
segítse a missziós munkában. Majd együtt küldte őket az antióchiai egyház
missziós útjukra (vö. ApCsel 13,2). Második missziós útján azonban Szilás és
Timóteus lettek Pál társai az apostoli
munkában. Ha bizonyos körülmények miatt az egymástól való elszakadás
szükséges lett, mint éppen Béreában, Pál minél hamarabb visszavárta őket.
Látjuk, hogy mennyire fontos volt Pál számára a testvéri együttműködés és
kölcsönös megerősítés, segítségnyújtás. Bár egyedül érkezett Korintusba, nem
sokáig maradt ott egyedül, hiszen egy zsidó házaspárnál szállt meg és velük
együtt dolgozott. Pontosan nem értesülünk arról, hogy milyen módon tértek meg
Pál igehirdetésén keresztül, de azzal a szándékkal hirdette Pál az igét, hogy
hallgatói is majd közreműködjenek a hit továbbadásában. Így lettek Priszcilla és Aquila Pál számára igazi
hittestvérek, sőt apostoli munkatársak. További útra is elvitte őket magával, majd Efezusba érkezve elvált tőlük. (vö. ApCsel
18,18) Értékes munkatársainak tekintette őket: „Köszöntsétek Priszkát és
Aquilát, munkatársaimat Krisztus Jézusban. Ők életüket kockáztatták az én
életemért; nemcsak én vagyok hálás nekik, hanem a pogányok minden egyháza is.”
(Róm 16,3-4) Mit jelent számomra egyházi közösségben a testvéri
együttműködés és kölcsönös megerősítés, segítségnyújtás? Hogyan élem ezt meg?
Feladat a mai napra:
Megpróbálok segíteni annak a hittestvéremnek, akinek véleményem szerint
szüksége van hitének megerősítésére. Imádkozom érte/vele, vagy beszélek vele.