Jn 6, 22-35 (kerestek, mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok)
Másnap a
tó túlsó oldalán maradt népnek eszébe jutott, hogy csak egy bárka volt ott, s
hogy Jézus nem szállt tanítványaival bárkába, a tanítványok csak maguk indultak
el. Közben több bárka érkezett Tibériásból annak a helynek a közelébe, ahol a
kenyeret ették. Amikor a nép látta, hogy Jézus nincs ott, s tanítványai sem,
bárkába szálltak és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó
túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, hogy kerültél ide?” „Bizony, bizony mondom nektek - felelte Jézus
-: Nem azért kerestek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a
kenyérből és jóllaktatok. De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem
olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, aki
mellett maga az Atya tett tanúságot.” Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk,
hogy Istennek tetsző dolgot vigyünk végbe?”
„Az tetszik Istennek - válaszolta Jézus -, ha hisztek abban, akit
küldött.” De ők így folytatták: „Hadd lássuk, milyen csodajelet viszel végbe!
Akkor majd hiszünk neked. Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában,
amint az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.” Jézus erre azt mondta:
„Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem
Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki
alászáll a mennyből és életet ad a világnak.” Erre így szóltak hozzá: „Urunk,
adj nekünk mindig ebből a kenyérből!” „Én vagyok az élet kenyere - felelte
Jézus. - Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik
soha.
A történet folytatódik.
Az emberek keresték Jézust, csodálkoztak, hogy már nem volt ott, hiszen a
tanítványaival sem szállt a bárkába. Amikor átértek a tó túlsó partjára,
találkoztak velük, és csodálkozva kérdezték Jézustól: „Mester,
hogy kerültél ide?” De Jézus azt válaszolta nekik: „Bizony, bizony mondom nektek, nem
azért kerestek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és
jóllaktatok. De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely
megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, aki mellett maga az Atya
tett tanúságot.” Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző
dolgot vigyünk végbe?” „Az tetszik
Istennek - válaszolta Jézus -, ha hisztek abban, akit küldött.” Ezzel rámutat a
lényegre: Hinni az Emberfiában, és hinni, hogy az Atya küldte Őt. Ez az, ami
tetszik az Istennek és ami biztosítja az örök életet. Miért mondja ezt nekik
Jézus? Mit láthatott az emberekben? Talán azt érezte, hogy ezeknek az
embereknek nincsen más perspektívájuk, mint a földi élet, hogy mit
esznek-isznak, miben ruházkodnak, hol és hogyan laknak,... Nem számítanak
azzal, hogy a halál után még van valami más. De vajon az, amit eszünk, valóban
táplál minket? Amivel ruházkodunk valóban felruház minket, méltóságot,
nagyságot ad nekünk? Nemde sokszor úgy járunk, hogy elmegyünk vásárolni, amikor
idegesek, vagy levertek vagyunk, hogy felvidítsuk magunkat? Vagy bekapcsoljuk a
számítógépet/TV-t és mindenféle információval/filmmel teletömjük a fejünket,
csak hogy kitöltsük azt az űrt, ami néha oly kibírhatatlan számunkra? Erre
mondja Jézus: „Én vagyok az élet kenyere - felelte Jézus. - Aki
hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha. Egyedül Isten az, aki a
mély ürességet be tudja tölteni szeretettel, örömmel, értelemmel, békével.
Feladat a mai napra: Mivel
töltöm azokat a pillanatokat, amikor üresnek érzem magam? Ma Jézust akarom
kérni, hogy ő legyen számomra az élet kenyere, hiszen tudom, hogy ez a táplálék
egy örök életre szól.