XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2014. augusztus 31., vasárnap

Augusztus 31.



Jer 20,7-9; Róm 12,1-2; Mt 16,21-27
Abban az időben: Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból. Erre Péter félrevonta őt, és óva intette: ,,Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!'' Mire ő Péterhez fordult: ,,Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére!'' Azután így szólt tanítványaihoz: ,,Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen. Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért? Az Emberfia pedig el fog jönni Atyjának dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek tettei szerint.''
A mai vasárnapi Evangéliumban folytatódik a múlt vasárnapi evangéliumi részlet. Ha visszaemlékszünk, Jézus azt kérdezte tanítványaitól, hogy kinek tartják őt az emberek, ill. hogy a tanítványai kinek tartják őt. Hallhattuk Péter csodálatos vallomását: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!” Jézus azt válaszolta neki: ,,Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám! Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt 16, 16-18). Ki is valójában Krisztus? A tanítványok és a többi zsidó úgy képzelte, hogy Krisztus az a mennyből alászállt megváltó, aki majd diadalmenetben katonáival igazságot szolgáltat népének, és megszabadítja őket az elnyomó hatalomtól. Jézus ismerte ezeket az elképzeléseket, és elvárásokat. Ezért tartotta nagyon fontosnak, hogy a tanítványai megismerjék. Igen, ő Krisztus, az élő Isten Fia, aki diadalmaskodni fog, de másképp, mint ahogy ők képzelték: „neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból. Erre Péter félrevonta őt, és óva intette: ,,Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” Úgy gondolom, tőlünk sem áll távol Péter reagálása. Milyen sokszor van az, hogy ki akarjuk iktatni a szenvedést az életünkből. Gondoljunk csak arra, hogy micsoda teret hódított a technikai fejlődés az elmúlt évtizedekben. Minden arról szól, hogy hogyan lehet minél jobban könnyíteni az ember életét (autó, mosogatógép, számítógép, televízió, mikrohullámú sütő, stb.) Ezek mind jó célt szolgálnak, hiszen általuk időt nyerhetünk a lényegesebb dolgokra. A legnagyobb hátrányuk azonban az, hogy leszoktatja az embert a küzdelemről, pl. a munkahelyen, az emberi kapcsolatokban, saját lelki életében. Pedig a küzdelem nem életellenes, hanem nagyon üdvös dolog. Ezért Jézus keményen megkorholja Pétert: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére!” Azután így szólt a tanítványaihoz, és ez nekünk is szól: „Mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énértem elveszíti életét, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved?” Jézus a mai vasárnapon nagy bizalommal néz mindnyájunkra. Azt szeretné, ha minden ember az ő tanítványa lenne, az ő útján járna. Nem azért mondja mindezeket, mert meg akarja nehezíteni az életünket. Isten nem az ember szenvedésében leli örömét! Ő abban az emberben leli örömét, aki Isten és az emberiség iránti szeretetből felvállalja a nehézségeket és kihívásokat.
Feladat a hétre: A családban hálát adunk a kapott talentumokért és buzdítjuk egymást, hogy még jobban gyümölcsöztessük őket.

2014. augusztus 30., szombat

Augusztus 30.



Zsolt 118,25-29                (Áldott, aki az Úr nevében jön!)

Uram, küldj szabadulást, Uram, adj áldást és kegyelmet!
Áldott, aki az Úr nevében jön! Az Úr házából megáldunk titeket.
Az Úr az Isten, az ő fénye világít nekünk. Álljatok be a menetbe, legyen zöld ág a kezetekben, egészen az oltár szarváig!
Istenem vagy, hálát adok neked, Istenem, hálaénekkel dicsőítlek!
Adjatok hálát az Úrnak, mert jó: irgalma örökké tart.

A 118. zsoltár utolsó szakaszában megint a különböző csoportok adják át egymásnak a szót: Az egyéni imádkozó könyörög az Úrhoz, utána a pap intézi áldó szavait a közösséghez, amelyre a gyülekezet válaszol. A pap utolsó két felszólítását az imádkozó szakítja félbe, aki megismétli hálaadását. A zsoltár a kezdő szavakkal végződik, és így keretbe foglalja a hálaéneket: Adjatok hálát az Úrnak, mert jó: irgalma örökké tart.” A mai szakaszból néhány vers számunkra is biztosan nagyon ismerős, hiszen az újszövetség idézi, és a liturgiában használjuk azokat. A héber szerint a 25 vers kezdődik a Hosianna! szóval, ami annyi jelent, mint Segíts! Az itteni fordítás szerint ldj szabadulást, a Káldi biblia fordítása szerint „nyújts, Uram,  segítséget! Mi a héber hozsannát már nem szoktunk használni az eredeti értelemben, inkább liturgikus felkiáltás lett. Amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe ezt a két verset valóban kiáltották neki, mint Messiásnak: Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön! (Mt 21,9). A tömeg ezzel ünnepelte Jézust, valamint ágakat lengettek, amelyeket a fákról vagdostak. A liturgikus szertatásban is hasonló gesztust alkalmaztak, ahogyan itt olvashatjuk. Talán a Neh 8,13-18-ban leírt ünnepre utal. A nép zöld ágakkal vett részt a körmenetben. (Az oltár négy sarka kiemelkedett, ezeket nevezték szarvaknak.)
A zsoltárnak ezeket a fontos verseit megtaláljuk a szentmisében is. Minden eucharisztia liturgiájában, a sánctusban („szent vagy”-ban) így köszöntjük az érkező Urat: Áldott, aki az Úr nevében jön! És még előtte van egy rész, ahol a hívő közösség és a pap egymásnak adják a szót: „Pap: Az Úr legyen veletek. Hívők: És a te lelkeddel. Pap: Emeljük föl szívünket. Hívők: Fölemeltük az Úrhoz. Pap: Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek. Hívők: Méltó és igazságos. Pap: (Mert) Valóban méltó és igazságos, illő és üdvös, hogy mindig és mindenütt hálát adjunk néked, mi Urunk, szentséges Atyánk, mindenható örök Isten: Krisztus, a mi Urunk által.” Ezekkel a szavakkal elmélkedve, mai imádságunk váljon szívből fakadó hálaadássá.
Feladat a mai napra: Elgondolkodom azon, hogyan tapasztaltam meg ezen a héten a zsoltár szavait életemben és milyen módon szólt hozzám Isten ezeken keresztül.

2014. augusztus 29., péntek

Augusztus 29.



Zsolt 118,19-24                (bemegyek, hogy hálát adjak az Úrnak)

Tárjátok ki nekem az igazság kapuit, bemegyek, hogy hálát adjak az Úrnak.
Ez az Úrhoz vezető kapu, az igazak mennek be rajta.
Hálát adok neked, mert meghallgattál, te lettél szabadítóm.
A kő, amit az építők elvetettek, szegletkővé lett.
Az Úr vitte végbe ezt: csodálatos dolog a szemünkben.
Ezt a napot az Úr szerezte: ujjongjunk és örüljünk benne!

A mai zsoltár versei két részből állnak. Az első három versben a zsoltáros azt a szándékát fejezi ki, hogy hálát szeretne adni az Úrnak. Azonban nem bárhol szeretne hálát adni Istennek, hanem az Úr templomában. Ezért szólítja meg a templom kapujának őreit: „Nyissátok meg előttem az igazság kapuit!” Tudja, hogy több kapu létezik, és nem mindegyik az Istenhez vezet. Vannak olyanok is, amelyek az alvilágba vezetnek. Istenhez csak az „igazság” kapuján keresztül juthatunk. Fontos, hogy a helyes kaput válasszuk, azt, amelyik az üdvösségre visz. Jézus majd arról fog beszélni, hogy ő a juhok számára a kapu. „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál” (Jn 10,9.). A zsoltáros idejében az első kapu („az igazság kapuja”) a templom udvarába vezetett. Innen lépcső vezetett a felső udvar kapujához, az „Úr kapujához”. Ezen átmenve lehetett a templomhoz jutni. Ide csak az „igazak” mehettek be. Végre odaérkezve a zsoltáros személyesen mondja el háláját: Hálát adok neked, mert meghallgattál, te lettél szabadítóm.” A zsoltár folyamán az imádkozó most először intézi szavait közvetlenül az Úrhoz. Majd később még kétszer fordul ez elő, mikor egyenesen Istenhez szól, a 25. és 28. versben.
A zsoltár második része a kívülállók szemszögéből a történet leírása. A kő, amit az építők elvetettek, szegletkővé lett. A kő vagy alapkő egyébként visszatérő messiási téma (vö. Iz 8,14; 28,16; Zak 3,9; 4,7). Ezek szerint a messiás nem fog megfelelni az emberi elképzeléseknek, elvárásoknak, hanem Isten fog szegletkővé tenni egy olyan embert, aki egészen jelentéktelennek látszott. Az idézetet az újszövetségben Krisztusra alkalmazzák: Krisztus a kő, amelyet az építők elvettek (vö. Mt 21,42; ApCsel 4,11; Róm 9,33; 1Pt 2,4.). Az Úr vitte végbe ezt: csodálatos dolog a szemünkben.” Isten ennek a művének örülhetünk mi is újra és újra.
Feladat a mai napra: A mai napon felkeresek egy templomot, hogy beszélgessek Jézussal és hálát adjak mindenért, amit értem tett.

2014. augusztus 28., csütörtök

Augusztus 28.



Zsolt 118,15-18                     (Nem halok meg, hanem élek)

Halljátok, mekkora az örömujjongás az igazak sátraiban: „Az Úr jobbja erősnek bizonyult,
az Úr magasra emelte jobbját, igen, az Úr jobbja erősnek bizonyult.”
Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr tetteit.
Megfenyített az Úr, igen, megfenyített, de nem szolgáltatott ki a halálnak.

A tegnapi zsoltárrész még a szorongatásról szól, mai pedig már az örömujjongásról. Kik azok, akik nemcsak örvendeznek, hanem örömükben ujjonganak és vajon miért? „Ujjongás és diadal szava hangszik az igazak sátraiban”, a sátrak itt talán azokat a hajlékokat jelölik, melyekben az őszi ünnepeken, a sátrak ünnepén lakni szoktak az izraeliták (vö. Lév 23, 42-43; Neh 8, 14-17). A sátrakban lakó hívők hangos kiáltással fejezték ki örömüket Isten diadalért: „Az Úr jobbja győzelmet szerezett”. Háromszor megismételik, hogy az Úr jobbja erősnek bizonyult. Isten jobb keze itt is Isten hatalmát jelképezi. Isten, a mindenható Atya, aki „jobbjával” képes mindent végrehajtani. A közösségi válasz után, újra az egyén vallomása következik: Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr tetteit.” Minden ember mély vágya, hogy éljen, hogy életben maradjon, hogy ne haljon meg. Ugyanakkor az élet magának az Istennek a nagy ajándéka. Az imádkozó megtapasztalta, hogy Isten megőrizte életét a haláltól. Ha ma újból Jézus Krisztusra vonatkoztatjuk a zsoltár verseit, még mélyebb értelmet kap ez a szöveg. Igen, Isten nem mentette meg Jézust a haláltól, de nem is hagyta őt a halálban, hanem feltámasztotta. Az Úr jobbja erősebbnek bizonyult, mint a halál. Jézus a győztes, a halál a vesztes, és mi, mint társ-győztesek ujjonghatunk. Ezzel a húsvéti örömmel mondhatjuk mi is: nem halunk meg, hanem élünk. Vagy ahogyan Pál apostol írja: „Míg élünk, Istennek élünk, s ha meghalunk, Istennek halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk” (Róm 14,8). Mivel a halál számunkra csak a kapu az örök életre. Vajon hallatszik-e mindezért ekkora örömujjongás nálunk, keresztényeknél?
Feladat a mai napra: Engedem, hogy Jézus bennem is életre keltsen mindent, ami élettelen és meggyógyítsa hitetlenségemet ott, ahol még nem hiszem, hogy szeretete erősebb a halálnál.

2014. augusztus 27., szerda

Augusztus 27.



Zsolt 118,10-14                (összeestem, de az Úr segített)

A pogányok mind körülvettek, de az Úr nevében eltiportam őket.
Minden oldalról szorongattak, de az Úr nevében eltiportam őket.
Úgy rontottak rám, mint a méhrajok, úgy lobogtak, mint a tűz a bozót alatt, de az Úr nevében eltiportam őket.
Megütöttek, nagyon megütöttek, összeestem, de az Úr segített.
Bátorítóm és erősségem az Úr, ő lett szabadítóm.

A mai részben az imádkozó elég kifejező képekkel írja le azt a helyzetet, amin keresztül ment. Minden oldalról körülvették a pogányok, a nemzetek, azok, akik nem hisznek Istenben, úgy rontottak rá, mint a méhrajok. Aki már saját bőrén tapasztalta, ahogyan a méhek röpködnek a feje körül, könnyen elképzelheti, milyen lehetett a zsoltáros élménye. Gyerekkoromból van egy ilyen élményem: szüleim ismerőse, aki méhész, megmutatta egyszer öcsémnek és nekem méheiket. Mivel öcsém a méhész utasítása ellenére túl közel merészkedett, a méhek felénk kezdtek röpülni. Félelmében öcsém a kezét ütésre kezdte lendíteni, így a méhek még szorosabban röpködtek körülöttünk. Szerencsénkre néhány csípéssel megúsztuk. De hogyan szabadult meg az, aki a zsoltárban kínos helyzetről számol be? Nem üt vissza, nem veri vissza a támadókat. Neki csak egy fegyvere van: az Úr neve. „Az Úr nevében eltiportam őket, vagy másik fordításban „de én az Úr nevében diadalmaskodtam rajtuk”. Isten nevét vette a szájára, őt hívta segítségül. Engedi, hogy Isten szabadítsa meg: „Ő lett szabadítóm”. A zsoltárnak ezeket a szavait, Jézusra vonatkoztatják. Jézus nemcsak imádkozta a zsoltárokat, hanem azok benne teljesedtek be, ahogyan ezt már az evangélisták és egyházatyák is hangsúlyozták[1]. Ezért a mai imádságunkban úgy elmélkedhetünk a mai szakasz felett, hogy azt Jézus életével, különösképpen passiójával összefüggésben látjuk. Azt tapasztalta, hogy minden oldalról szorongattak, megütöttek, nagyon megütöttek, és összeesett, háromszor esett el a kereszt súlya alatt. De tovább szeretett, mert az Atya megerősítette őt. Köszönöm Jézus, hogy benned teljesedett be a mai ige. Segíts, hogy képes legyek minden ellenem való támadást a Te nevedben elhárítani, és a Te szereteteddel viszonozni.
Feladat a mai napra: A támadások sokszor nem kívülről jönnek, hanem bennünk támadnak, mint tisztátalan gondolatok, hamis vágyak, féktelen kívánságok, amelyek belsőleg körülröpködnek minket. Ha a mai napon hasonlót tapasztalok, Jézus nevét szólítom és hívom segítségül.


[1]              Vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2586. pont: „A zsoltárok -- melyeket Krisztus imádkozott, s melyek Benne beteljesedtek -- Egyháza imádságának maradandóan lényeges részei.” és Általános Rendelkezések az Imaórák Liturgiájáról, 109. pont: „Aki az Egyház nevében zengi a zsoltárokat, ügyeljen ezeknek a teljes, főleg messiási értelmére, hiszen éppen a messiási értelem miatt vette át az Egyház a zsoltáros könyvet. A messiási értelem az újszövetségben lett teljesen világossá, sőt maga Krisztus Urunk nyilatkozott róla, amikor így szólt az apostolaihoz: „Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak” (Lk 24, 44). Ennek az értelmezésnek legismertebb példája a Máté-evangéliumban található párbeszéd a Messiásról, Dávid fiáról és egyben Uráról; (Mt 22, 44 sköv) itt világossá lesz a 109. zsoltár messiási értelme.
                Ezt az utat követve vették át és magyarázták az egyházatyák az egész zsoltáros könyvet, mint prófétai szót Krisztusról és az Egyházról; a liturgiába is hasonló elgondolással válogatták be a zsoltárokat. Olykor-olykor megtörtént ugyan, hogy mesterkélt értelmezéseket is elfogadtak, mégis általában mind az egyházatyák, mind a liturgia joggal hallották meg a zsoltárokban az Atyához kiáltó Krisztust, a Fiúval beszélgető Atyát, sőt felismerték az Egyház, az apostolok vagy a vértanúk hangját is. Az értelmezésnek ez a módja a középkorban is közkedvelt volt: sok középkori zsoltáros kódexben az egyes zsoltárok elé írt feliratban megadták a krisztológiai értelmet az imádkozok számára. A krisztológiai értelmezés semmiképpen sem korlátozható csak azokra a zsoltárokra, amelyeket kifejezetten messiásinak tartanak, hanem sok olyanra is érvényes, amely kétségtelenül csupán alkalmazott értelemben vonatkozik a Messiásra, ám az Egyház hagyománya ezt mégis ajánlja.
                Főleg az ünnepnapok zsoltáranyagába kerültek be bizonyos krisztológiai szempont szerint kiválogatott zsoltárok. Az ezekből kiemelt antifónák mutatják be leginkább a messiási értelmezést.”