ApCsel 17,23-30 (Keressük az Istent)
Amint szétnéztem és megtekintettem szentélyeiteket,
ráakadtam egy oltárra, amelyen az a felírás állt: Az ismeretlen istennek. Nos,
én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül tiszteltek. A világot s a benne
találhatókat teremtő Isten nem lakik emberi kéz emelte templomokban, hiszen ő
az ég és föld Ura. Nem kívánja emberi kéz gondoskodását, mintha szüksége volna
valamire, hisz ő ad mindennek életet, levegőt és mindent. Ő telepítette be az
egy őstől származó emberiséggel az egész földet. Ő határozta meg ittlakásuk
idejét és határát. S mindezt azért, hogy keressék az Istent, hogy szinte
kitapogassák és megtalálják, hiszen nincs messze egyikünktől sem. Mert benne
élünk, mozgunk és vagyunk, ahogy költőitek is mondják: „Mi is az ő
nemzetségéből valók vagyunk.” Ha tehát az Isten fiai vagyunk, nem szabad azt
gondolnunk, hogy az istenség aranyhoz, ezüsthöz, kőhöz vagy a művészet, az
emberi elme valamilyen alkotásához hasonló. Az Isten eddig szemet hunyt a
tudatlanság kora felett, de most tudomására hozza az embereknek, hogy mindenütt
meg kell térnie mindenkinek.
Az
Isten keresése törvényszerűen van beleírva a szívünkbe. Pál meglepődve veszi
tudomásul, hogy Athenban a görögök a mindenféle istenségnek szentelt oltárok
mellett olyant is talált, mely az ismeretlen istennek szólt. Meghívást érzett
arra, hogy a teremtő, mindenható Istenről beszéljen nekik, aki akarta az ember
létezését, és azt, hogy keressék az Istent, hogy
szinte kitapogassák és megtalálják, hiszen nincs messze egyikünktől sem. Mert
benne élünk, mozgunk és vagyunk. Minden ember szívében ott van az Isten keresése.
Már egy kisgyermeknek is van valamilyen elképzelése az Istenről, amit a szülei
közvetítenek számára, akár hívők, akár nem. A magzat és csecsemő számára az
anya az, akiben él, mozog és van. El sem tudja képzelni az életet nélküle. Számára
ő az Isten. Később ennek a képnek át kell formálódnia. Le kell válnia szülei
képéről, hiszen bármennyire tökéletesek legyenek is a szülők, csak töredékesen
tükrözhetik vissza Isten valóságát, aki sokkal nagyobb náluk. Az emberbe bele
van kódolva az Isten iránti szomjúság. Szt. Ágoston mondja: „magadnak
teremtettél minket Istenünk, és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik
tebenned.” Nyugtalanságként jelentkezik. Ösztönösen érezzük, hogy léteznie kell
annak, aki teljesen be tudja tölteni a szívünket. Léteznie kell a tökéletes
boldogságnak, a mindent betöltő kapcsolatnak. A szerelemben átélhetjük azt a
legmélyebb vágyat, hogy eggyé váljunk azzal, aki szeret minket, és akit
szeretünk. Micsoda áldozatokat képes megtenni az ember azért a személyért, aki
felé vonzódik, és akiről tudja, hogy őt végtelenül szereti. A mámorító egység
röpke pillanata előíze és bizonyítéka annak a boldogságnak, ami csak az
Istenben létezik, és aminek elérésére teremtve vagyunk. Hogyan ég bennem az
Isten iránti vágy? Vajon engedem-e érvényesülni és meghatározni tetteimet?
Engedem-e, hogy akár spontán módon imádságra indítsa a szívemet, vagy elfojtom
elfoglaltsággal, fáradtsággal, mindenféle ürüggyel, ami miatt nem akarok időt
szánni Istenre?
Feladat a mai napra: Elhatározom, mikor és
mennyi időt szeretnék ma imádságban tölteni, és mindent megteszek azért, hogy
ezt be is tartsam, (pl. kikapcsolom a telefont, nem hagyom elterelni a
figyelmemet eszembe jutó teendők által…) és szívemnek teret adjak arra, hogy
kifejezze bennem a vágyakozást Istenre.