Lk 15,20-24 (Az Atya elénk siet szeretetével)
Csakugyan útra kelt és visszatért apjához. Apja már
messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult
és megcsókolta. Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és
teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. Az apa odaszólt a
szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok
gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le.
Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és
megkerült. Erre vigadozni kezdtek.
Melyikünk nem tapasztalt
volna életében olyan szituációkat, amikor valamit nagyon elszúrtunk, rossz
döntést hoztunk, elengedtük életünk kantárját, súlyos bűnt követtünk el, vagy
nem akartunk hallgatni mások tanácsára, saját fejünk szerint jártunk el és
kudarcot vallottunk. Ilyenkor mély levertség és szégyenérzet uralkodik el
rajtunk, akárcsak a tékozló fiúban, akiről a mai példabeszéd szól. Azt lehet
mondani, hogy ő nagy vagányon elindult, hogy majd meghódítsa a világot, de
aztán kicsúszott kezéből az élet, és a sertések mellett találta magát,
éhen-szomjan. Hogyan lehetett idáig lesüllyedni? S talán ezt kérdezzük magunktól
is, amikor a tenger fenekére kerülünk életünkben. Mi adhat ilyenkor erőt arra,
hogy megint talpra álljunk, amikor úgy tűnik, hogy minden odaveszett? Milyen
gyönyörű az a belső tudat, hogy van hová visszatérnünk! Isten gyermekeit ez a
belső tudat jellemzi. Van Atyám! Van egy szerető Atyám, aki mindig visszafogad.
Gyönyörű szemlélni, amint az Atya nap mint nap visszavárta fiát, amióta csak
elment hazulról. Egy nap se telt el, hogy ne vágyakozott volna rá. Amikor fia
visszatért, Apja már messziről meglátta
és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Csak
az tudja már messziről meglátni, akinek tekintete szüntelenül pásztázta a
látóhatárt: hátha egyszer csak meglátja. Micsoda öröm ez a találkozás! Mintha
semmi sem lenne fontos abból, ami előtte történt. Apja nem tesz fel neki
kérdést, nem tesz szemrehányást, magához öleli, és vég nélkül örül annak, hogy
visszatért. „Mert Isten vagyok, nem
ember; a körödben élő Szent, és nem szeretem a pusztítást.” (Oz 11,9).
Isten nem úgy reagál, mint az emberek. Ez a mérhetetlen, sőt felfoghatatlan
nagy irgalom az, mely képessé tesz bennünket is arra, hogy irgalmasan bánjunk
egymással. Ebben fedezhetik fel bennünk Isten gyermekeit, amikor rajtunk
keresztül megtapasztalhatják Isten meglepő, túlcsorduló szeretetét.
Feladat a mai napra: Engedem, hogy Isten irgalmas legyen hozzám, és ezt
az irgalmat próbálom mások felé is megélni.