XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2014. november 30., vasárnap

November 30.



1. Hét: „Nézd, máris jövök” - a közeledő Isten

Bevezető:
A mostani vasárnappal elkezdődött az adventi idő. A bevásárló központokban, boltokban azonban már két hete megvan és csillog a karácsonyi díszítés. Úgy tűnik, hogy a felgyorsult világnak mindig meg kell előznie az időt. De mire hív ez a sietség? Vajon nem arra, hogy még több idő alatt még többet vásároljunk, fogyasszunk, amely azt sugallja, hogy benne találjuk meg a boldogságot, az örömet? Legutóbbi apostoli buzdításában Ferenc pápa hívja fel a figyelmünket ennek veszélyére: „A mai világnak – a maga sokféle és nyomasztó fogyasztói kínálatával – nagy veszedelme az egyénközpontú szomorúság, mely a kényelmes és kapzsi szívből, a felszínes élvezetek beteges kereséséből, az elszigetelt lelkiismeretből fakad.” És hozzáteszi, hogy a hívek is „kétségtelenül ki vannak téve ennek az állandó veszélynek.” (Evangelii Gaudium 2) 2014 adventjének kezdetén újra e kérdés előtt állunk: hogyan szeretnénk idén megélni a karácsonyra való felkészülési időt? Hagyjuk, hogy belesodródjunk a ragyogó világ kínálatába, a sok bevásárlásba, a sok tennivalóba, vagy hagyunk-e időt arra, hogy a karácsonyi ünnep lényegére figyeljünk? A hétköznapok lelkigyakorlatán való részvételünk azonban annak a jele, hogy igen, szeretnénk belsőleg is készülni Isten eljövetelére, Isten megtestesülésének az ünnepére. A következő hétben arra az Istenre szentnénk irányítani figyelmünket, aki már úton van felénk és arra szólít fel minket: „Örülj és ujjongj Sion leánya, mert nézd, máris jövök, hogy nálad lakjam.” (Zak 2,14) Mert bármennyire is advent a várakozás ideje, de ugyanúgy az örömé is. A várakozás már magában foglalja az előre örülést Jézus születésének ünnepén. Hiszen azzal az örömmel akar megajándékozni az adventi idő, amely a mindig újra hozzánk közelgő Jézussal való találkozásból fakad. Erre a találkozásra a mindennapjainkban, a hétköznapi életünkben hív minket e lelkigyakorlat. Ez szintén Ferenc pápának a meghívása: Meghívok minden keresztényt – éljen bárhol és bármilyen helyzetben –, hogy még ma újítsa meg személyes találkozását Jézus Krisztussal, vagy legalábbis döntsön úgy: engedi, hogy ő találkozzon vele, hogy mindennap szünet nélkül keresi őt. Nincs olyan ok, amiért valaki azt gondolhatná, hogy ez a meghívás nem neki szól, mert „senki nincs kizárva abból az örömből, melyet az Úr hozott”. (EG 3) Hagyjunk időt és teret a mindennapi bibliai idézeten keresztül, hogy Isten megszólítson, megtaláljon bennünket, hogy találkozzunk vele, és így megújítsa bennünk az evangélium örömét. „Az evangélium öröme betölti azok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal. Vele mindig megszületik és újjászületik az öröm.” (EG 1)
Kérjük a Szűzanyát, Máriát, Jézus édesanyját és a mi édesanyánkat, hogy kísérjen adventi utunkon, és segítsen imádságos magatartásával: „Ő az is, aki »szívében el-el gondolkodva« (Lk 2,19) gondosan megőrzött mindent. Mária képes felismerni Isten Lelkének nyomait a nagy eseményekben, és azokban is, amelyek felfoghatatlannak látszanak. Szemléli Isten misztériumát a világban, a történelemben, minden egyes ember hétköznapi életében.” (Evangelii Gaudium 288.) Szemlélő, gondoskodó szívére bízzuk rá életünket mindazzal, amink van és amik vagyunk, különösképpen e vágyunkat, hogy karácsonykor újra megszülethessen bennünk Jézus és vele együtt az az öröm is, amelyet először az angyal hirdetett  Máriának, „Örvendjél, Mária”, majd később a betlehemi pásztoroknak: „Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus.” (Lk 2,10.11).




Napi elmélkedéshez:     Lk 1,26-27; Zsolt 139,1-6

A hatodik hónapban az Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták.

Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem, tudod, hogy ülök-e vagy állok. Gondolataimat látod messziről, látsz, ha megyek vagy pihenek. Minden utam világos előtted. A szó még nincs nyelvemen, s lám, az Úr már tud mindent. Elölről és hátulról közrefogsz, s a kezed fölöttem tartod. Csodálatos ezt tudnom, olyan magas, hogy meg sem értem.

Egy lelkigyakorlat elején mindig segít, ha megállok és magamra tekintve megfogalmazom, mit várok a mostani lelkigyakorlattól, mire vágyok, milyen kérdések, kívánságok vannak bennem? Mit szeretnék Istentől kérni? Hová akarom, hogy elvezessen engem? Milyen Istennel szeretnék találkozni? Milyen számomra az az Isten, aki már készül a velem való találkozásra?
„A hatodik hónapban az Isten elküldte Gábor angyalt.” Hová? Kihez? Bár azonnal tudnánk ezekre a kérdésekre válaszolni, hiszen ismerős a történet, mégis hagyjuk, hogy a mai imádságban elidőzzünk a válasznál. Az emberiség története, mint az egyéni ember története a nagyvilág eseményei közepette nem Istentől függetlenül játszódik le, hanem benne Isten üdvösségtörténete zajlik le. Amikor Isten megteremtette a világot, nem hagyta magára teremtményeit, még kevésbé az embert, akit gondoskodó szeretettel kísér. Ennek valóságát Pál apostol szépen fogalmazza meg: „A teremtő Isten ... az ég és föld Ura. ... ő ad mindennek életet, levegőt és mindent. Ő telepítette be az egy őstől származó emberiséggel az egész földet. Ő határozta meg ittlakásuk idejét és határát. S mindezt azért, hogy keressék az Istent, hogy szinte kitapogassák és megtalálják, hiszen nincs messze egyikünktől sem. Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,24-28). Isten mint a történelem ura azt is meghatározta, mikor jöjjön el az idő teljessége, és megtestesülésének ideje. Isten tetszése volt, hogy egy fialtál lány volt az, aki kulcsszerepet kapott az üdvtörténetben. Egy fiatal lány, aki egy konkrét időben, egy konkrét földi helyen lakott, egy konkrét élethelyzetben, és akinek saját neve is volt. „Az Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták.” Képzeljük bele magunkat Mária életébe, hogyan nézett ki az, ahol lakott, mit jelentett, hogy volt jegyese, stb.? Utána pedig tekintsünk saját életünkre: milyen a mostani élethelyzetünk? Milyenek a családi körülményeink? Voltak változások az utolsó időben? Milyen külső és belső világot fog találni nálunk a hozzánk érkező Isten?

Feladat a mai napra: Átírom a zsoltárt saját szavaimmal, belefoglalva konkrét életemet.

Este:Visszatekintés a napra: Isten jelenlétébe helyezem magamat. Kérem, hogy tekintetével tudjak visszatekinteni a napomra. Mit éltem meg, tettem vagy mondtam? Kifejezem Istennek hálámat. Miért szeretnék ma különösen hálát adni? Talán azért, hogy ismer engem, hogy ma mindenben velem volt? Köszönöm, Istenem, hogy …
 

2014. november 29., szombat

November 29.



ApCsel 4, 1-10                (A párbeszéd által mindig van mit adnunk)

Péter és János a kilencórai imádság idején fölment a templomba. Éppen akkor vittek oda egy bénán született embert, akit mindennap letettek a templom úgynevezett Ékes-kapujánál, hogy a templomba menőktől alamizsnát kérjen. Amikor meglátta Pétert és Jánost, amint épp be akartak menni a templomba, alamizsnáért könyörgött. Péter Jánossal együtt rátekintett, és így szólt hozzá: "Nézz ránk!" Erre rájuk emelte tekintetét, abban a reményben, hogy kap tőlük valamit. Péter azonban ezt mondta neki: "Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A názáreti Jézus Krisztus nevében (állj fel és) járj!" Jobb kezénél fogva fölsegítette, mire annak nyomban erő szállt a lábába és a bokájába. Egy ugrással talpon volt, és tudott járni. Velük együtt bement a templomba, járkált, ugrándozott és dicsőítette az Istent. Az egész nép látta, hogy jár és dicsőíti az Istent. Amikor ráismertek, hogy ő szokott ott ülni a templom Ékes-kapujánál alamizsnát koldulva, nem tudták, hová legyenek azon való csodálkozásukban, ami vele történt.

A mai idézet olyan eseményt tár elénk, mely egy hosszú útnak a gyümölcse. Jézus meg akarta tanítani a tanítványait arra, hogy egyesüljenek Isten könyörületes tekintetével, akinek megesik szíve az emberek nyomorúságán, és önzetlenül szolgálják az embereket. De amint tudjuk, ez nem volt olyan egyszerű. A csodálatos kenyérszaporítás történetében arra kérte őket, hogy adjanak enni a tömegnek. Ódzkodásuk ellenére, mivel csak öt kenyerük és két haluk volt, mégis túltették magukat kételyeiken, emberi gondolkodásukon, és Jézusnak engedelmeskedve átadták neki, amijük volt, és így tanúi lehettek annak, hogy Istennél semmi sem lehetetlen. Mindenki jóllakhatott. A tanítványok, amint tudjuk, nem voltak tökéletesek. Nekik is egy tanulási folyamaton kellett végigmenniük. Jézus feltámadása után, amikor eltöltötte őket a Szentlélek, rádöbbenhettek egy új valóságra, amit Szt. Pál úgy fejez ki: „Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad.” (Fil 4,13) Jézus bennük él, az imádság által állandó kapcsolatban lehetnek vele, sőt forrássá válik bennük, amit magukban hordoznak. A hit megerősíti őket abban, amit Jézus ígért nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek”, (Jn 14,12). Mindig van mit osztaniuk, adniuk, leginkább a hitüket. Jézus a szeretet, a jótékonyság forrása a szívünkben, ami bennünk is csobogni kezd, ha megnyílunk iránta az imádságban. Nem nekünk kell a jótékonyságot úgymond „kierőszakolnunk” magunkból, hanem az magától megnyílik, amikor engedjük, hogy Jézus jelen legyen az életünkben: a hit, a szeretet és a remény forrása, amely soha el nem apad. XVI. Benedek pápa mondta nagyböjti üzenetében 2013-ban: "Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő." Jézus az imádságban megnyitja a szemünket és a szívünket, hogy felismerjük azokat a szituációkat, ahol adhatunk, ahol cselekednünk kell.
Feladat a mai napra: Jézussal elbeszélgetek a környezetem szituációjáról, és engedem, hogy készségessé tegyen arra, hogy megosszam velük hitemet.

2014. november 28., péntek

November 28.



Róm 8, 31-39                   (A párbeszéd által megbizonyosodunk)

Ha Isten velünk, ki ellenünk? Aki saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki a megigazulást adta? Ki ítél el? Krisztus Jézus, aki meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk? Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? Amint meg van írva: Minket minden időben teérted irtanak, s vágójuhok módjára tartanak. De mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket. Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.

Az imádságnak egyik fontos része az Istennel folytatott párbeszéd. Gyönyörű tapasztalatok születnek ebből a párbeszédből. Megbizonyosodhatunk abban, amit Szent Pál leír a fönti részletben, hogy valóban nincsen semmi, ami elszakíthatna minket Isten szeretetétől. Istennel mindig és minden körülmény között beszélgethetek, mindig jelen van, mindig nyitott irántam. Bármilyen szituáción megyek keresztül, bárhol tartózkodjam, legyen az útközben a buszon, a kocsiban, amikor dugóban állok, vagy ha munkahelyemen a számítógép előtt ülök, vagy akár takarítás vagy főzés közben, amikor sétálok vagy pihenek, mindig megoszthatom Istennel a gondolataimat, küzdelmeimet, örömeimet és bánataimat. És ez a baráti párbeszéd bensőleg megerősít. Biztonságot és szabadságot ad, hogy nem vagyok egyedül, Isten velem van és kiáll mellettem. Ezek az istenélmények olyan örömforrássá válnak számunkra, hogy legszívesebben minden emberrel megosztanánk. Isten jóságát nem hallgathatjuk el. Szeretnénk, ha minden ember megtapasztalhatná Isten szeretetének átformáló hatalmát, aki még a legrosszabb helyzetből jót tud kihozni. Tanúságtételünk pedig még mélyebben összeköt minket Istennel.
Feladat a mai napra: Mi az, ami még elválaszthat engem Istentől? Megosztom Vele és felajánlom neki. Kérem, hogy ajándékozzon meg engem saját látásmódjával

2014. november 27., csütörtök

November 27.



1Kir 17, 7-16                   (Isten csodát tud művelni,ha elengedem, amibe kapaszkodom)

 Egy bizonyos idő elteltével történt, hogy a patak kiszáradt, mert nem esett eső az országban.  Akkor az Úr így szólt hozzá: "Kelj útra, és menj el a Szidonhoz tartozó Careftába és maradj ott. Nézd, ott megparancsoltam egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad."  Erre útra kelt és elment Careftába. Amikor a város kapujához ért, épp ott volt egy özvegyasszony - rőzsét szedegetett. Megszólította és azt mondta neki: "Hozz nekem egy kis vizet korsóban, hadd igyam!"  Amikor elment hozni, utána szólt: "Hozz egy harapás kenyeret is!"  Azt felelte: "Amint igaz, hogy a te Istened él: nincs sütve semmim, csak egy marék lisztem van a szakajtóban, meg egy kis olajam a korsóban. Épp azon vagyok, hogy rőzsét szedjek, aztán megyek és elkészítem magamnak és fiamnak. Megesszük, aztán meghalunk."  Illés azonban így válaszolt neki. "Ne félj! Menj, s tedd, amit mondtál; csak előbb csinálj belőle egy kis lángost, aztán hozd ki nekem; magadnak és fiadnak csak utána készíts.  Mert azt mondja az Úr, Izrael Istene: A szakajtó ne ürüljön ki, a korsó ne apadjon el addig, amíg az Úr esőt nem hullat a földre."  Elment hát és úgy tett, amint Illés mondta. S volt mit ennie, neki is, fiának is.  A szakajtó nem ürült ki, és a korsó nem apadt ki az Úr szava szerint, amelyet Illés által hallatott.

Az Istennel való párbeszédben ráébredünk arra, hogy az ő logikája más, és teljes bizalmat kíván tőlünk. Vannak élethelyzetek, amikor olyasmire hív minket, ami számunkra teljesen lehetetlennek tűnik. A fönti történetben nem kis dolgokról van szó, hanem létfontosságú dolgokról. Isten arra kéri az özvegyasszonyt Illésen keresztül, hogy még az utolsó falat kenyerét is engedje át neki, tehát még a saját életéhez se ragaszkodjon. Micsoda nehéz kéréssel szembesítette őt Illés! Olyan ez, mint annak az embernek a helyzete, aki egy mély szakadékba zuhant, és sikerült egy faágon megkapaszkodnia. És egy hang megszólalt: Engedd el! – Mit tennék? Az özvegyasszony megteszi! Teljes bizalommal átengedi magát Isten szavának. És így megtapasztalhatta e bizalomnak csodálatos erejét! Ha te mondod, Uram, megteszem! Erre a bizalomra hív minket is: Ne félj, csak bízzál! És akkor észrevehetjük, hogy Isten egyáltalán nem játszik az életünkkel, nem önkényesen bánik velünk, nem hagy minket a szakadékban lezuhanni, nem hagyja, hogy porul járjunk, vagy elvesszünk: hanem megmutatja nekünk szeretetének nagyobb jelét: Valóban gondoskodik rólunk, amint azt megígérte: A szakajtó nem ürült ki, és a korsó nem apadt ki az Úr szava szerint, amelyet Illés által hallatott.
Feladat a mai napra: Mire hív engem ma Isten? Mi az, amit már talán jó párszor kért tőlem, de féltem megtenni? Elbeszélgetek róla, és kérem a Szentlélek segítségét, hogy erősítse meg hitemet és bizalmamat.

Kapcsolatfelvétel, elmélkedések megrendelése, imaszándék, jelentkezés programokra

Név

E-mail *

Üzenet *

Látogatók száma