Mk 4,35-40 (Jézussal nem kell félni)
Aznap alkonyatkor így szólt
hozzájuk: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre elbocsátották a népet, és
magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is
csatlakoztak. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy
az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették: „Mester
– kérdezték –, nem törődöl vele, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, parancsolt
a szélnek, és utasította a tavat: „Csendesedj! Némulj el!” A szél elült, s nagy
nyugalom lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek ennyire? Még mindig
nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el őket. „Ki ez – kérdezték
egymástól –, hogy még a szél és a víz is engedelmeskedik neki?”
Mindig mondjak, hogy idő kell ahhoz, hogy megismerjünk
valakit, sokszor kell találkozni, vágyakozni egymásra és érdeklődni egymás
iránt. Isten mindig akarta, hogy az
emberek megismerjék őt és közöttük legyen: „Sokszor
és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz a prófétákban…” (Zsid 1,1) De, az ember is képes megismerni Istent: „az ember „fogékony” Istenre”[1] Sőt, a Katekizmus azt mondja, hogy ez vágy az ember
szívébe van írva, mert Istentől és Istenért teremtetett. „Az
ember kezdettől fogva párbeszédre hivatott Istennel, ugyanis csak azért
létezik, mert Isten szeretetből megteremtette és szeretetből létben tartja, s
csak akkor élhet teljesen az igazság szerint, ha önként elismeri ezt a
szeretetet, és rábízza magát a Teremtőjére." [2]
Tehát, egymást keressük. Ennek ellenére, nem volt elég Istennek felfednie
magát a prófétákon keresztül, hanem köztünk akart lenni
Fia által: „ezekben
a végső napokban Fiában szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, aki
által az időket is teremtette.”(Zsid 1,2)
Amikor Jézus kereste a tanítványait, ismét kinyilatkoztatta
magát nekik; ez történik a mai idézetben Márk evangéliumában. Amikor „nagy
szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak…”, Jézus a bárka végében egy vánkoson aludt. Vajon
nem hallotta a vihart a tengeren? Nem hallotta hogyan kiabáltak a tanítványai? Jézus a bárka végében egy vánkoson tudott
aludni, mert szuverenitást és biztonságot érzett magában; ezért a
tanítványoknak sem kellett volna félniük, mivel Jézus jelenlétében a bárkában
nem történhetett velük semmi. De a tanítványok mégis félnek; Jézus parancsolt a
szélnek, és utasította a tavat: „Csendesedj!
Némulj el!” A szél elült, s nagy
nyugalom lett. Jézus úgy akarta a tanítványainak feltárni hatalmát és kimenteni
őket a nehéz helyzetből: „Szorult
helyzetükben az Úrhoz kiáltottak, s megmentette őket minden félelmüktől. A
vihart szellővé szelídítette, s a tenger hullámai elcsitultak.” (Zsolt 107, 28-29)
De miért kérdezte tőlük: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” Már
együtt éltek egy ideje és még nem ismerték a Mestert? Azért félnek, mert még bizalmatlanok. Ezzel a történettel Jézus azt akarta mondani
a tanítványainak, hogy ismerjék őt meg jobban; Ha jobban megismerjük őt, akkor nem kell félnünk, őszinte
és mély tudásra teszünk szert róla, és növekszik bennünk az iránta való bizalom.
Amikor
imádkozunk vagy misén veszünk részt, megismerjük Jézust, de nem csak a fejünkkel,
hanem a szívünkkel is. A nehézségeken
keresztül mélyebb hit alakulhat ki, amikor megtanulunk számítani Jézusra, mert
ő tanúja lesz örömeinknek és kudarcainknak.
Feladat a mai napra: A mai napon, a rövid munkaszünetben
vagy este otthon, keressünk magunknak egy csendes helyet és beszéljünk
Jézussal.