XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2014. november 19., szerda

November 19.



Mk 4,35-40                      (Jézussal nem kell félni)

Aznap alkonyatkor így szólt hozzájuk: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre elbocsátották a népet, és magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is csatlakoztak. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették: „Mester – kérdezték –, nem törődöl vele, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, parancsolt a szélnek, és utasította a tavat: „Csendesedj! Némulj el!” A szél elült, s nagy nyugalom lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el őket. „Ki ez – kérdezték egymástól –, hogy még a szél és a víz is engedelmeskedik neki?”
Mindig mondjak, hogy idő kell ahhoz, hogy megismerjünk valakit, sokszor kell találkozni, vágyakozni egymásra és érdeklődni egymás iránt.  Isten mindig akarta, hogy az emberek megismerjék őt és közöttük legyen: „Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz a prófétákban…” (Zsid 1,1)  De, az ember is képes megismerni Istent: „az ember „fogékony” Istenre”[1]  Sőt, a Katekizmus azt mondja, hogy ez vágy az ember szívébe van írva, mert Istentől és Istenért teremtetett.  Az ember kezdettől fogva párbeszédre hivatott Istennel, ugyanis csak azért létezik, mert Isten szeretetből megteremtette és szeretetből létben tartja, s csak akkor élhet teljesen az igazság szerint, ha önként elismeri ezt a szeretetet, és rábízza magát a Teremtőjére." [2] Tehát, egymást keressük.  Ennek ellenére, nem volt elég Istennek felfednie magát a prófétákon keresztül, hanem köztünk akart lenni
Fia által: „ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, aki által az időket is teremtette.”(Zsid 1,2)
Amikor Jézus kereste a tanítványait, ismét kinyilatkoztatta magát nekik; ez történik a mai idézetben Márk evangéliumában. Amikor  nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak…”, Jézus a bárka végében egy vánkoson aludt. Vajon nem hallotta a vihart a tengeren? Nem hallotta hogyan kiabáltak a tanítványai?  Jézus a bárka végében egy vánkoson tudott aludni, mert szuverenitást és biztonságot érzett magában; ezért a tanítványoknak sem kellett volna félniük, mivel Jézus jelenlétében a bárkában nem történhetett velük semmi. De a tanítványok mégis félnek; Jézus parancsolt a szélnek, és utasította a tavat: „Csendesedj! Némulj el!” A szél elült, s nagy nyugalom lett. Jézus úgy akarta a tanítványainak feltárni hatalmát és kimenteni őket a nehéz helyzetből: „Szorult helyzetükben az Úrhoz kiáltottak, s megmentette őket minden félelmüktől. A vihart szellővé szelídítette, s a tenger hullámai elcsitultak.” (Zsolt 107, 28-29)
De miért kérdezte tőlük: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” Már együtt éltek egy ideje és még nem ismerték a Mestert? Azért félnek, mert még bizalmatlanok.  Ezzel a történettel Jézus azt akarta mondani a tanítványainak, hogy ismerjék őt meg jobban; Ha jobban megismerjük őt, akkor nem kell félnünk, őszinte és mély tudásra teszünk szert róla, és növekszik bennünk az iránta való bizalom.  
Amikor imádkozunk vagy misén veszünk részt, megismerjük Jézust, de nem csak a fejünkkel, hanem a szívünkkel is. A  nehézségeken keresztül mélyebb hit alakulhat ki, amikor megtanulunk számítani Jézusra, mert ő tanúja lesz örömeinknek és kudarcainknak.  
Feladat a mai napra: A mai napon, a rövid munkaszünetben vagy este otthon, keressünk magunknak egy csendes helyet és beszéljünk Jézussal.


[1] A Katolikus Egyház Katekizmusa.  Első fejezet címe.
[2] II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et Spes lelkipásztori konstitúció, 19.