"Azért élsz, hogy szeress!"
Mal 1,14b-2,2b.8-10; 1Tessz 2,7b-9.13; Mt 23,1-12
,Mózes
tanítószékében az írástudók és a farizeusok ülnek. Tegyetek meg és tartsatok
meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert
tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt. Súlyos, sőt elviselhetetlen terheket
kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy ujjal sem
hajlandók mozdítani rajta. Amit tesznek, azért teszik, hogy lássák őket az
emberek. Szélesre szabják imaszíjukat, és köntösükön megnagyobbítják a
bojtokat. Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az
első székekbe. Elvárják, hogy az emberek köszönjenek nekik a főtereken, és hogy
rabbinak, azaz mesternek szólítsák őket. Ti ne hívassátok magatokat
mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De
atyának se hívjatok senkit magatok közül, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És
tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus. Aki a
legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt
megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.''
Ezen
a héten arról szeretnénk elmélkedni, hogy azért élünk, hogy szeressünk, mint
életünk legalapvetőbb dolga. Ez áll a háttérben, amikor a mai evangéliumban
Jézus a farizeusi magatartást korholja, akik szeretik a látszatot, akik élete
inkább „fehérre meszelt sírokhoz hasonlítanak, amelyek
kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s
mindenféle undoksággal.” (Mt
23,27) Jézus újra meg újra szemügyre veszi és szóvá teszi a kétszínű
viselkedést, mert rá akar mutatni arra, hogy másra vagyunk teremtve és hívva. Egy a ti Atyátok, a mennyei. Egy a ti
tanítótok: Krisztus. Mit tanulunk tőlük? Az elmúlt hetekben azon
elmélkedtünk, hogy nemcsak a szeretettől származunk, hanem maga az egész
lényünk is szeretet, mivel „az Isten
szeretet.” (1Jn 4,16) „Mi az Istentől
vagyunk.” (1Jn 4,6). „És mindenki,
aki szeret, Istentől való és ismeri Istent.“ (1Jn 4,7). Az örök élet pedig
az, hogy Istennel és az emberekkel szeretetközösségben élünk. Nem elégedhetünk
meg tehát akármilyen középszerű élettel, nem elégedhetünk meg azzal, hogy
külsőleg jók és kedvesek vagyunk, vagy tekintélyt követelünk magunknak
tudásunk, munkahelyi és társadalmi pozíciónk miatt, de magánéletünkben
mindenféle érzelmi kitörésnek, korlátlanságnak, szenvedélynek adunk teret. Ha
tehát kétszínű életet élünk, nem éljük azt, ami igazán vagyunk. Akkor torz
ábrázata vagyunk csupán annak, akinek képére teremtve lettünk.
Jézus mélységesen megrendítette az emberek élete.
Látta, ki mit él, „s nem szorult rá, hogy
bárki is felvilágosítsa az emberről. Tudta, mi lakik az emberben.” (Jn
2,25). De azt is tudta, hogy az ember mire van teremtve, kinek a képére, és
hogy ennek a képnek hogyan kellene kinéznie; sőt, milyen gyönyörű lenne, ha
minden ember Isten igazi képeként élne a világban. Ennek a képnek a
helyreállítása ösztönözte őt a legnagyobb áldozatokra és lemondásokra, „hogy életük legyen és bőségben legyen.” (Jn
10,10). A bőségben való élet pedig a szeretetben való bővelkedés, kiteljesedés
a szeretetben: nem emberi módra, hanem Isten stílusára, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött
Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.”
(Jn 3,16). Vagy Jézus módjára, aki „az
Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül
ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló
lett az emberekhez. Aki megalázta magát
és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,6-8).
Miért? Azért, „mert aki meg akarja
menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti
életét.” (Mk 8,35). Számunkra ez sokszor érthetetlen paradoxon marad, de
csak addig, míg nem szembesülünk szeretetlenségünk, önzésünk súlyosabb
következményeivel. A pokol íze annak tudatára ébreszt bennünket, hogy nem erre
vagyunk teremtve, hanem arra, hogy mi is kiteljesedjünk a szeretetben, és
magunk körül is a Mennyország légkörét árasszuk szét. Hiszen azért élünk, hogy
szeressünk. És ha szeretünk, örökké élni fogunk, hiszen „mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük
testvéreinket. Aki nem szeret, a
halálban marad.” (1Jn 3,14). Ezért kéri ma tőlünk Jézus: ne kövesd a
farizeusok életpéldáját! Hadd legyek én a te Mestered. Ha engem követsz,
elvezetlek az élet teljességére!
Feladat a mai napra: Az evangélium fényében megvizsgálom alaposan
életemet. Miben kérem Jézus segítségét? Hol van szükségem arra, hogy tőle
tanuljak? Időt keresek arra, hogy Jézussal ezeket egy baráti, bizalomteljes
légkörben átbeszéljem.