XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2014. december 31., szerda

December 31.



1Jn 2,18-21; Jn 1,1-18  (az új élet forrása)

Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel. Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. (Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be. János tanúbizonyságot tett róla, amikor azt mondta: „Ez az, akiről hirdettem: Aki nyomomba lép, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én.” Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk. Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.
Az év-végi evangéliumi idézet mindig a János evangélium prológusa. Mintegy filozofikus összefoglalása a megtestesülés misztériumának. Amit Lukács oly képletesen leír, amint Mária és József várják a gyermeket, elmennek Betlehembe, megszületik a kis Jézus,… János evangélista egy diskurzusban írja le az Igéről, a Logoszról, aki maga Isten, kezdet óta Istennél van, és emberré lett, hogy kinyilatkoztassa az Istent. Aki által minden lett, ami lett: ő a világosság. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. Azért jött, hogy világosságot hozzon a sötétségben, hogy megvilágítsa utunkat, életcélunkat, életünk értelmét, a biztos utat az Atyához. Nem erőszakolja ránk világosságát, hanem felkínálja minden embernek, szelíden, gyöngéden, ugyanakkor erőtejesen mindazok számára, akik be akarják fogadni életükbe. Sőt, azok számára, akik hisznek benne, teljesen felforgatja életüket: hiszen lehetővé teszi, hogy újjászülessenek: nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől. És hatalmat ad nekik, hogy Isten gyermekei legyenek. Az év végén mindig jó visszatekinteni, kiértékelni az elmúlt évet. Feltehetjük magunknak a kérdést, hogyan éltem istengyermeki életemet? Miben nyilvánult meg számomra a hit hatalma? Hol tapasztaltam az elmúlt évben legerősebben, hogy Isten jelen van az életemben, hogy életem megváltozott?
Feladat a mai napra: Időt szakítok a visszatekintésre az elmúlt évre. Ha segít, kreatív technikákat is alkalmazhatok: leírhatom tapasztalatomat egy versben, megírhatom saját dicsőítő, hálaadó zsoltáromat, vagy egy képben megfesthetem legfontosabb tapasztalatomat… Majd ennek fényében átgondolom terveimet a jövő évre. Mire hív engem az Isten, hogyan folytassam utamat?

2014. december 30., kedd

December 30.


1Jn 2,12-17; Lk 2,36-40                                       (Az öröm forrása)

Ott volt Anna prófétanő is, Fánuel leánya Áser törzséből. Idős volt már, napjai előrehaladtak. Leánykora után hét évig élt férjével, majd özvegyen érte meg a nyolcvannegyedik évét. Nem hagyta el a templomot soha, böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel és nappal. Abban az órában is odament, dicsőítette Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak. Miután az Úr tővénye szerint elvégeztek mindent, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.
Ma Anna prófétanővel találkozhatunk, aki szintén ott volt a templomban, amikor Mária és József felvitték a kis Jézust bemutatni az Úrnak. Ő is idős volt már, és Simeonhoz hasonlóan éjjel nappal ott volt a templomban, böjtölve és imádkozva szolgálta az Istent. Isten állt életének középpontjában. Böjtölése és imádsága kifejezi azt, hogy nem engedte, hogy valami elfoglalja azt a helyet a szívében, ami egyedül Istené. Szinte az ő szájából származhatna, amit János evangélista ír első levelében, a mai szentleckében: Gyermekeim, írom nektek, hogy bűneitek bocsánatot nyertek az ő nevében. Írom nektek, apák, hogy megismertétek azt, aki kezdet óta van. Írom nektek, ifjak, hogy legyőztétek a gonoszt. Írtam nektek, kedves gyerekek, hogy megismertétek az Atyát. Írtam nektek, apák, hogy megismertétek azt, aki kezdet óta van. Írtam nektek, ifjak, hogy erősek vagytok, az Isten tanítása bennetek van, és legyőztétek a gonoszt. Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete, mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége, nem az Atyától van, hanem a világból. De a világ elmúlik a kívánságaival együtt. Csak aki Isten akaratát teljesíti, az marad meg örökre. A mély öröm, amit Anna prófétaasszony és az agg Simeon átéltek, a megváltás, a bűnbocsánat mély öröme. Annak a mély öröme, hogy aki kezdet óta Van, ő nyilvánult meg ebben a kis gyermekben. Jézus az öröm forrása mindazok számára, akik engedik, hogy a Szentlélek eltöltse őket. Ezt az örömet csak a Szentlélek tudja az ember szívébe önteni, az ő ajándéka ez. És nem tudunk mást tenni, mint csöndben szemlélni, és engedni, hogy az öröm eltöltse a szívünket, amikor szemléljük a Láthatatlant, aki ebben a piciny gyermekben láthatóvá tette magát.
Feladat a mai napra: Átgondolom, ez évben hol tapasztaltam legerősebben Isten jelenlétét, működését életemben. Engedem, hogy a Szentlélek eltöltse szívemet rácsodálkozással és örömmel.

2014. december 29., hétfő

December 29.


1Jn 2,3-11; Lk 2,22-35 (Simeonnal szemlélhetjük Isten Fölkentjét)

És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A Szentlélek kinyilatkoztatta neki, hogy nem lát halált addig, míg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor a gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírásai szerint cselekedjenek vele. Simeon a karjára vette őt, és így magasztalta Istent: Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták Szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek. Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott. Simeon pedig megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!”
Folytassuk a szemlélést az agg Simeonnal. Imádságunkban belehelyezkedhetünk az ő szerepébe. Próbáljuk átélni, amit ő megélhetett, az igaz és istenfélő ember, aki várt Izrael vigaszára. Mennyire éghetett benne ez a vágy, hogy Isten végre megmutassa jelenlétét, megváltást hozzon e népnek, beteljesítse az évszázadokon át adott ígéreteit. Valami azt súgta neki, hogy nem fog addig meghalni, míg meg nem látja Isten Fölkentjét. De vajon ki lehet az? Hiszen a templomban nap mint nap, évtizedeken át rengeteg emberrel találkozhatott. Talán lehetett benne némi izgalom, hogy vajon fel fogja-e ismerni őt? De amikor meglátta Jézust, eltöltötte őt a Szentlélek. A karjára vette a gyermeket és dicsőítette az Istent: Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták Szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek. A Szentlélek félreismerhetetlen indíttatást adott neki arra, hogy ez az újszülött gyermek Isten Fölkentje, akit ő annyira várt. Egy nagyon mély bizonyosság töltötte el őt: „Lám, e gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!” Simeon felismerte Jézusban Isten emberré vált szeretetét, aki igazságot fog tenni a népben.
Feladat a mai napra: Szemlélve Jézust, mit súg nekem a Szentlélek? Ki ő? Mit nyilatkoztat ki nekem róla?

2014. december 28., vasárnap

December 28.


Sir 3,3-7; Kol 3,12-21; Lk 2,22-40

Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai, fölvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvénye előírja: „Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona.” Ekkor kellett Máriának, ugyancsak az Úr törvénye szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” tisztulási áldozatul bemutatni. És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A Szentlélek kinyilatkoztatta neki, hogy nem lát halált addig, míg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor a gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírásai szerint cselekedjenek vele. Simeon a karjára vette őt, és magasztalta Istent.
A karácsonyi idő meghív minket arra, hogy szemléljük Isten szeretetét, aki értünk emberré lett. Az egyház nyolc napig ünnepeli a megtestesülés misztériumát a liturgiában, újra meg újra szemlélve azt a csodát, hogy Isten emberré lett. Sokat segíthet nekünk, ha imádságunkban egy szentképet, betlehemet teszünk magunk elé, vagy ha a közelünkben lévő újszülött csecsemőt szemlélünk. Isten is felvállalta az újszülött gyermek életét, a vele járó szegénységet, tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot. Rábízta magát az emberekre, Máriára és Józsefre, hogy gondoskodjanak róla, felneveljék. Elfogadott mindent, ami ezzel együtt járt, pl. hogy eleget tegyenek a vallási előírásoknak, ahogy a mai evangéliumban olvassuk, hogy bemutassák őt az Úrnak a templomban, bemutatva két gerlét vagy galambfiókát tisztulási áldozatul. Isten egy családon keresztül akarta kinyilatkoztatni arcát: egyszülött Fiában, és szüleiben, Máriában és Józsefben. Isten atyai és anyai arcát, de az újszülöttben megnyilvánuló ártatlan arcát is. Hiszen az Isten nem egy távoli, felhők felett lebegő, megfoghatatlan lény, aki az embereken uralkodik. Le akarta rövidíteni ezt a távolságot azáltal, hogy megfoghatóvá tette magát egyszülött Fiában. Engedte, hogy az agg Simeon a karjába vegye, hogy Szűz Mária megszoptassa, hogy József magához ölelje… Mindegyikük ebben az emberi tapintásban valamit mélyen megtapinthatott Isten misztériumából. És a szívük dicsőítő dalra fakadt.
Feladat a mai napra: Szakítsunk időt arra, hogy szemléljük a Szent Családot. Ha lehetőségünk van rá, látogassunk meg egy családot, ahol kisgyermekek vannak, vagy szemléljük saját gyermekeinket, akik által Isten valamilyen módon számunkra is tapinthatóvá teszi magát.

2014. december 27., szombat

December 27.



Lk 2,20; 1Jn 1,1-4                                          (amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek,)

A pásztorok hazatértek, dicsőítették és magasztalták az Istent mindenért, amit csak hallottak, és úgy láttak, ahogy tudtul adták nekik.

Ami kezdettől volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megnéztünk és a kezünk tapintott az élet Igéjéről - mert az élet megjelent, és mi láttuk, és tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt és megjelent nekünk -, amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis közösségben vagyunk az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. Ezeket azért írjuk nektek, hogy örömünk teljes legyen.

Egy történetet olvastam egy újságban[1]: „Az étteremben beraktam Eriket egy etetőszékbe, és megjegyeztem, milyen csendben eszik minden vendég. Erik hirtelen örömteli kiáltást hallatott, szemei izgatottan kikerekedtek, száján mosollyal hevesen integetett. Hirtelen örömének forrása egy koszos, szakadt öregember volt. Nadrágja gyűrötten lógott, cipőjéből kikandikáltak lábujjai, erekkel telerajzolt orra, mint egy térkép. Messze voltunk, de biztos voltam benne, hogy büdös. Ő is integetett: - Szia, kicsi baba! Szia, nagyfiú! Összenéztünk a férjemmel, hogy most, mit csináljunk. A férfi szakadatlanul kiabált: Ismered ezt a játékot? Kukucs! Nézd csak, ismeri! Egyértelmű volt, hogy részeg. Majd elsüllyedtünk szégyenünkben. Csendben ettünk, de Erik egész repertoárján végigment, az öreg pedig mindent utánacsinált. Végre befejeztük az evést, férjem ment fizetni, mi a kijárat felé indultunk, de az ember pont ott ült. Próbáltam elfordulni, hogy ne érezzük a leheletét, de Erik, mielőtt bármit tehettem volna, az öregember karjaiba vetette magát. Néztem, ahogy egy nagyon büdös öregember a karjaiban tart egy boldog kisgyereket. Erik teljes bizalommal és szeretettel a férfi kopott vállára hajtotta a fejét. Az öreg becsukta a szemét, és láttam, hogy megindulnak a könnyei. Koszos, munkától cserzett kezei igazi gyengédséggel tartották a fiamat, miközben szeretettel simogatta a hátát. Nem láttam még ilyen mély és ennyire gyorsan föllángoló szeretetet két ember között. Az öreg határozottan kérte: Nagyon vigyázzon erre a fiúra! Nagy nehezen nyögtem ki, hogy megteszem. Szomorúan lefejtette magáról Eriket, mintha fájdalmat okozott volna neki a mozdulat. Azután ennyit mondott: - Isten áldja, asszonyom! Ez volt a karácsonyi ajándékom. Férjem nem értette, miért sírok, és miért szorítom úgy a fiamat, miközben azt mondogatom: „Uram, Uram, kérlek, bocsáss meg! Tanúja voltam Krisztus szeretetének egy gyermekben, aki nem látott bűnt és nem ítélkezett, aki látta a másik lelkét, és egy anyát lelki vívódásában, aki nem látott tovább a külsőn. Vak voltam, miközben karjaimban tartottam egy gyermeket, aki látott. Úgy éreztem, Isten azt kérdezi tőlem: - Hajlandó vagy megosztani a fiadat egy pillanatra? Ő nekünk adta az övét örökre. „Ne ítéljetek látszat szerint…”(Jn 7,24).”
Feladat a mai napra: Azokon a helyeken, ahol vagyunk, munka, iskola, otthon; hogyan hív meg az Úr a tanúságtételre?


[1]  Karsay Eszter. Reformátusok lapja. Karácsonyra.

Kapcsolatfelvétel, elmélkedések megrendelése, imaszándék, jelentkezés programokra

Név

E-mail *

Üzenet *

Látogatók száma