2. Hét: „Ahol azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem”
(Róm 5,20)
Bevezető:
Az elmúlt héten kerestük az
Üdvözítő forrását. Talán sikerült kapcsolatba kerülnünk belső vágyakozásunkkal,
hogy az Úrral tudjunk találkozni, gyógyulást találjunk nála, hogy inni adjon
nekünk az elapaszthatatlan forrásaiból, sőt bennünk felszökelljen az élő vizek
forrása, amit ingyen felkínál nekünk. Az elmélkedések talán segítettek nekünk
közelebb kerülni ahhoz az Istenhez, aki végtelenül szereti életünket, aki
felénk lép, és felkínálja nekünk pontosan azt, amire szükségünk van. Sőt talán
az is tudatosult bennünk, hogy igazából erre vagyunk teremtve, hogy Istennel
legyünk, és belőle éljünk, őt szolgáljuk, szeressük életünkkel. Sokszor, amikor
Isten szeretetével találkozunk, egyben megérezzük saját kicsiségünket,
korlátozottságunkat is. Isten felkínálja nekem az élő vizek forrását, de
valahogyan hasonlóan járunk, mint az a gyermek, aki saját kis kezecskéivel megpróbálja
a tenger vizét belemeríteni a kis gödrébe, amit a homokban ásott. Miközben már
ujjai között is félig elfolyik a víz, a maradék víz, ami a gödröcskébe megy,
pedig hamarosan elszivárog. Amikor egy nagy kegyelmi ajándékot kaptunk az
Úrtól, pl. egy lelkigyakorlaton nagyon feltöltődtünk, és érezzük azt, ahogy Isten
elhalmozott minket szeretetével, sokszor egy idő után sopánkodva kérdezzük,
hogy hol maradt? Valahogy elfolyt, elszivárgott a mindennapokban. De miért? Mit
hibáztam el? Jeremiás prófétánál mondja az Úr: „Mert kétszeres gonoszságot követett el népem: elhagytak, engem, az élő
vizek forrását, azért, hogy ciszternákat ássanak maguknak, ciszternákat,
amelyek megrepedeznek, így nem tarthatják meg a vizet.” (Jer 2,13). Jelen
van az életünkben a bűn valósága. És ez a valóság leginkább egy belső hajlam,
késztetés arra, hogy saját kezünkbe vegyük az életünket, és saját fejünk
szerint járjunk el. A bűnre való hajlamunkra olyan kifinomult kísértések
hatnak, akár a jó látszatával is, melyeknek az a céljuk, hogy magunkba csavarodjunk,
magunk körül forogjunk, és elhiggyük, hogy igazából egyedül is boldogulunk,
nincsen szükségünk az Istenre, sőt mi magunk is olyanok tudunk lenni, mint az
Isten. És sokszor hosszú idő múltán vesszük csak észre, hogy valahogyan nagyon
nem azon az úton haladunk, ahol szeretnénk, sőt olyan dolgokat gondolunk,
teszünk, mondunk, amelyekkel kárt okozunk. De Szt. Pál mondja: „Amint egynek vétke minden emberre kárhozatot
hozott, ugyanúgy egynek üdvösséget szerző tette minden emberre kiárasztotta az
életet adó megigazulást. Ahogy egy embernek engedetlensége miatt sokan bűnössé
váltak, egynek engedelmességéért sokan meg is igazultak. Közben belépett a
törvény, hogy vele szaporodjék a bukás. Ahol azonban elhatalmasodott a bűn,
túláradt a kegyelem, hogy amint a halálban uralkodott a bűn, úgy uralkodjék az
örök életre szóló megigazulás által a kegyelem is, Urunk, Jézus Krisztus
által.” (Róm 5,18-21). Ezen a héten tehát el szeretnénk
gondolkozni a bűn valóságán, amint az jelen van a világban és saját életünkben,
és szemlélni az üdvösség ajándékát, melyet Jézus Krisztus hozott nekünk
megtestesülése által. Fontos, hogy ne ragadjunk le csupán a bűn rosszaságán,
hanem mindig újra tekintsünk Jézusra, aki „azért
jött, hogy megkeresse és megmentse azt, ami elveszett.” (Lk 19,10), és
engedjük, hogy magával ragadhasson minket szeretete.