Jn 6,43-47 (Az Atyától az Atyához: Isten
kezdeményezése)
Jézus
azonban így szólt: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem
vonzza, s én feltámasztom az utolsó napon. Megírták a próféták: Mindnyájan
Isten tanítványai lesznek. Mindenki, aki hallgat az Atyára és tanul tőle,
hozzám jön. Nem mintha valaki is látta volna az Atyát, csak aki az Istentől
van, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak
örök élete van.”
Az Istennek szentelt
személyek számára az Úr Jézus dicsőségének szemlélése a színeváltozásban
elsősorban az Atyát, minden jó Teremtőjét és ajándékozóját tárja föl, aki
teremtményét különleges szeretettel és egy sajátos küldetésre való tekintettel
vonja magához (vö. Jn 6,44). „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!”
(Mt 17,5) Amikor a meghívott személy ezt a belső vonzástól kísért
szólítást követi, őt a maga kizárólagos szolgálatára hívó Isten szeretetére hagyatkozik,
s teljesen neki és üdvözítő tervének szenteli magát (vö. 1Kor 7,32-34).
Ebben áll az Istennek
szentelt életre szóló meghívás lényege: teljesen az Atya kezdeményezése (vö.
Jn 15,16), mely a választottaktól választ vár. Isten ezen ingyenes
szeretetének megtapasztalása oly mélységes és erős, hogy az érintett személy
úgy érzi, életének föltétlen odaadásával kell válaszolnia, úgy, hogy mindent,
jelent és jövőt egyaránt az Ő kezébe ajánl. Ezen az alapon lehet az Istennek
szentelt személyek identitását – Szent Tamás fölfogása szerint – tökéletes
odaadásuk felől megérteni, mely odaadás a szó szoros értelmében vett
önfeláldozáshoz hasonlítható. (Vita Consecrata 16)
Feladat a mai napra: Arra
figyelek, milyen ajándékot kaptam a mai napon. E mögött felfedezhetem Istent,
az Atyát, mint az élet adóját, az ajándékozóját. Majd hálámat fejezem ki neki.