Jn 12,24-32 (A Tábor hegyétől a Kálváriáig)
Bizony,
bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga
marad, de ha elhal, sok termést hoz. Aki szereti életét, az elveszíti, de aki
gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre. Aki nekem szolgál,
az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál,
azt megtiszteli az Atya. Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts
meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd
meg nevedet!” Erre szózat hallatszott az égből: „Megdicsőítettem és ezután is
megdicsőítem.” A nép, amely ott ácsorgott, ennek hallatára azt gondolta, hogy
mennydörgött. Mások így vélekedtek: „Angyal beszélt vele.” Jézus megmagyarázta
nekik: „Nem miattam hallatszott ez a szózat, hanem miattatok. Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét.
Én meg, ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok.”
„A dicsőségesen ragyogó
színeváltozás előkészítette a Kálvária nem kevésbé dicsőséges tragédiáját.
Péter, Jakab és János látják az Úr Jézust Mózes és Illés társaságában, akikkel
– Lukács evangélista szerint – „élete végéről beszél, aminek Jeruzsálemben kell
beteljesülnie” (9,31). A tanítványok szeme tehát Jézusra irányul, aki a
keresztre gondol (vö. Lk 9,43-45). Ott fog véglegesen megnyilvánulni az
Atya és minden ember iránti szűzi szeretete; ott éri el a teljes kiüresítést
szegénysége; ott teljesedik be engedelmessége az élet odaadásával.
A tanítványok, férfiak és
nők, arra kapnak meghívást, hogy szemléljék a fölmagasztalt Jézust a kereszten,
ahol „a csendből kilépő Ige” a maga hallgatásában és magányában prófétai módon
állítja, hogy Isten abszolút módon minden teremtmény fölött áll, testében
legyőzi bűneinket, magához vonz minden férfit és minden nőt, és mindenkit
megajándékoz a föltámadás új életével (vö. Jn 12,32; 19,34.37). A
megfeszített Krisztust szemléléséből merít új erőt minden hivatás; belőle a
Szentlélek ajándékozása által fakad minden ajándék, s főleg az Istennek
szentelt élet ajándéka.
Jézus anyja, Mária után
János, a szeretett tanítvány – a tanú, aki Máriával együtt ott áll a kereszt
alatt – kapja meg ezt a kegyelmi ajándékot (vö. Jn 19, 26-27). A teljes
önátadás döntése az isteni szeretet gyümölcse benne, mely körülveszi, fölemeli
őt és betölti szívét. Mária mellett János az első azon férfiak és nők
megszámlálhatatlan sokaságában, akiket az Egyház történetének kezdetétől a
végéig megragad Isten szeretete, és érzik a hívást, hogy a föláldozott, de élő
Bárányt kövessék, bárhova megy (vö. Jel 14, 1-4).” (Vita Consegrata 23).
Feladat a mai napra: Ma Jézus újra
meghív bennünket, hogy szemléljük őt, mint a fölmagasztaltat a kereszten és
hagyjuk, hogy magához vonzzon. Kérjük a kegyelmet, hogy a megfeszített Krisztus
szemléléséből új erőt merítsünk.