Mt 25,1-13 (Az Istennek szentelt élet eszkatologikus jellege)
A
mennyek országa hasonlít a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásukat, és a vőlegény
elé mentek. Öt balga volt közülük, öt pedig okos. A balgák lámpásukat ugyan
elvitték, de olajat nem vittek bele. Az okosak lámpásukkal együtt olajat is
vittek korsójukban. A vőlegény késett, így valamennyien elálmosodtak és
elaludtak. Éjfélkor kiáltás hallatszott: Itt a vőlegény, menjetek ki elébe! –
Erre a szüzek mind fölkeltek, és rendbe hozták lámpásukat. A balgák kérték az
okosakat: Adjatok egy kis olajat! Lámpásunk kialvóban van. – Nem adunk –
felelték az okosak –, mert akkor nem lesz elég se nekünk, se nektek. Menjetek
inkább az árusokhoz és vegyetek magatoknak. Míg odavoltak vásárolni,
megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bevonultak vele a menyegzőre.
Ezzel az ajtó bezárult. Később megérkezett a többi szűz is. Beszóltak: Uram,
Uram, nyiss ki nekünk! De ő így válaszolt: Bizony mondom nektek, nem ismerlek
benneteket. Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.
„Mivel ma egyre
sürgetőbbé válnak az apostolkodás gondjai, és a világi dolgok iránti
elkötelezettség egyre inkább lefoglalja az embereket, különösen is fontos
figyelmet szentelni az Istennek szentelt élet eszkatologikus jellegére.
Mivel „ahol a kincsed, ott a szíved is”( Mt 6,21), Isten országának
egyetlen kincse kiváltja a törekvést, a várakozást, az elkötelezettséget és a
tanúságtételt. Az ősegyház különleges intenzitással várta az Úr második
eljövetelét, de az Egyház a későbbi századokban is ápolta a reményt: mindig
fölhívta a hívők figyelmét, hogy tekintsenek előre az üdvösségre, mely
hamarosan meg fog nyilvánulni, hiszen „ez a látható világ elmúlik” (1Kor
7,31; vö. 1Pét 1,3-6).
Ebben a távlatban jobban
érthetővé válik az Istennek szentelt élet azon szerepe, hogy a végső
idők jele legyen. Változatlan ugyanis a tanítás, melyet az eljövendő ország
elővételezéseként bemutat. A II. Vatikáni Zsinat föleleveníti ezt a tanítást,
amikor azt mondja, hogy „a szerzetesség ... a jövendő föltámadást és a mennyek
országának dicsőségét hirdeti”. Ez elsősorban a szüzesség vállalásával történik,
melyet a hagyomány következetesen ama végső világ elővételezésének
tekintett, mely már most jelen van és az embert a maga teljességében
átformálja. Azokban az emberekben, akik életüket Krisztusnak szentelték, élnie
kell a vágynak, hogy találkozhassanak vele, s végleg és örökké vele
maradhassanak. Innen az epedő várakozás, innen a törekvés, „hogy elmerüljenek a
szeretet tüzében, mely bennük ég, és nem más, mint a Szentlélek maga”; ez a
várakozás és törekvés az ajándékoktól erősödik, melyeket az Úr szívesen ad
azoknak, akik az odafönt valókat keresik (vö. Kol 3,1). Az Istennek
szentelt személy, aki kitart az Úr dolgaiban, nem feledi, hogy „itt nincs
maradandó városunk” (Zsid 13,14), mert „a mi hazánk a mennyben van” (Fil
3,20). Az egy szükségeset keresi: „Isten országát és annak igazságát” (Mt
6,33), és szüntelenül imádkozik az Úr eljöveteléért.“ (VC 26)
Feladat a mai napra: Elmélkedek azon, hogyan élem meg a
mindennapokban az Úrra való várakozást. Vagy inkább csak adventben jobban
figyelek az Úr második eljövetelére? Hogyan gondoskodom a mindennapokban az
olajról? Kérem a Szentlelket, hogy világosítson meg.