Lk 7,11-17 (egy Krisztus kezétől „megérintett” élet)
Történt,
hogy Naim városába ment. Vele tartottak tanítványai és mások is, igen sokan.
Amikor a város kapujához közeledett, egy halottat hoztak ki, egy özvegyasszony
egyetlen fiát. Elég nagy tömeg kísérte a városból. Amikor az Úr meglátta,
megesett rajta a szíve és megszólította: „Ne sírj!” Aztán odalépett a
koporsóhoz, és amint megálltak, akik vitték, megérintette, s így szólt: „Ifjú,
mondom neked, kelj föl!” A halott felült, és elkezdett beszélni. Ekkor átadta
anyjának. Mindnyájukat elfogta a félelem, és magasztalták Istent ezekkel a
szavakkal: „Nagy prófétánk támadt”; és: „Meglátogatta népét az Isten.” S a hír
elterjedt egész Júdeában és a környéken is mindenfelé.
„Jézus odalépett hozzájuk
és megérintette őket: Keljetek föl, ne féljetek!” (Mt 17,7) Mint a
színeváltozáskor a három apostol, úgy az Istennek szentelt személyek is
tapasztalatból tudják, hogy életüket nem mindig izzítja föl az az érezhető
buzgóság, melyből a kiáltás fakad: „Jó nekünk itt lenni!”(Mt 17,4) Életük
azonban mindig egy Krisztus kezétől „megérintett” élet, melyet az Ő hangja
kelteget és kegyelme támogat.
„Keljetek föl, ne
féljetek!” A Mester e bátorítása magától értetődően minden kereszténynek szól.
De még inkább szól azoknak, akik arra hivatottak, hogy „mindent elhagyjanak”, s
ennek következtében Krisztusért „mindent szemétnek tartsanak”. Ez egész
különlegesen érvényes olyan alkalmakkor, amikor valaki a Mesterrel lejön a
„hegyről”, hogy elinduljon a Táborról a Kálváriára vezető úton.
Amikor Lukács elbeszéli,
hogy Mózes és Illés Krisztussal az Ő húsvéti misztériumáról beszélgettek,
szándékosan és jelentőségteljesen használja a „vég” (exodosz) kifejezést:
„a végéről beszéltek, melyet Jeruzsálemben kellett beteljesítenie” (9,31).
A „vég” a kinyilatkoztatás alapfogalma, melyre az egész üdvtörténet hivatkozik
és kifejezi a húsvéti misztérium mélységes értelmét. A „vég” az Istennek
szentelt élet spiritualitása számára különösen fontos téma, mely jól kiemeli
ennek az életnek a jelentését. Kikerülhetetlenül magában foglalja mindazt, ami
a kereszt misztériumához tartozik. Ám ha ezt a „véghez vezető utat” a
Tábor hegyének távlatából nézzük, úgy jelenik meg, mint két fényforrást
összekötő út: egyik végpontján a színeváltozás elmúló fényessége, a másikon a
föltámadás végleges fényessége áll.
Az Istennek szentelt
életre szóló meghívás – az egész keresztény élet szemszögéből nézve – minden
lemondása és próbatétele ellenére, sőt épp ezek miatt a „fény” útja, mely
fölött a Megváltó szeme virraszt: „Keljetek föl, ne féljetek!”“ (Vita Consegrata 40)
Feladat a mai napra: Hagyjam, hogy ma Jézus újra megérintsen engem.
Mit szeretnék, hogy érintsen? Hol és milyen módon tapasztaltam már
megérintését? Nyitott vagyok arra, hogy új módon is érinthessen? Mennyire tudom
őt közel engedni magamhoz? Mit várok Jézus érintésétől? Merem-e beleképzelni
magam a Naimi ifjú helyzetébe, ahogy Jézus a kezével megérinti bennem azt, amit
halottnak érzek? Kérem ehhez Isten kegyelmét.