Zsolt 40,2-4 (Az Úrban bizakodtam, s ő lehajolt hozzám)
Bíztam, az Úrban bizakodtam, s ő lehajolt hozzám és
meghallgatta kiáltásomat.
Kiszabadított a sírgödörből, ki az iszapból és
mocsárból. Sziklára állította lábamat, és megszilárdította léptemet.
Ajkamra új éneket adott, Istenünk magasztalására.
Sokan látják majd és megremegnek, s eltelnek az Úr iránt bizalommal.
Úgy kezdi Dávid az imádságát, hogy felidézi magában Istenbe vetett
bizalmát. Nagyon fontos ez számára, hiszen majd nagyon komoly kéréssel akar
Istenhez fordulni. A bizalom igen fontos emberi tulajdonság. Gyerekkorunkban
már megtanulunk a szüleinkben, rokonainkban bízni. Azt is meg kell tanulnunk,
hogy nem szabad jóhiszeműen bízni az emberekben. Sok kudarcélmény, csalódás ér
bennünket gyermekkorunk, ifjúkorunk folyamán, amiből meg kell tanulnunk egy
fajta „egészséges” bizalmatlanságot, vagyis óvatosságot az emberekkel szemben.
Dávid király azonban rámutat arra, hogy Istenben teljes mértékben megbízhat, és
nem éri őt csalódás: ő lehajolt
hozzám és meghallgatta kiáltásomat. Akárhányszor kérte.
Sőt, nemcsak lehajolt, és meghallgatta őt, hanem a
sírgödörből, az iszapból és mocsárból is
kiszabadította őt. Sziklára állította
lábamat, és megszilárdította léptemet. Ez
az istenkapcsolatunknak egyik leglényegesebb élménye. Ha mindmáig Istenben
bízom és hiszek, akkor azért, mert valahol hasonlót éltem meg. Isten
megsegített engem, meghallgatott, kiszabadított valamilyen nagyon nehéz
helyzetből, megerősített, felegyenesített... Milyen helyzetekben? Milyen
élményeket takar számomra az „iszap”, a „mocsár” és a „sírgödör”? Idézzük fel
saját élményeinket, a nagyokat és kicsiket. S engedjük, hogy a szívünket
eltöltse a hálaadás és a bizalom.
Feladat a mai napra: Összeírom az
imafüzetemben hol, mikor, milyen körülmények közt tapasztaltam meg azt, amit
ezek a zsoltárversek kifejeznek. Visszagondolván ezekre napközben, engedem,
hogy a szívemet a hálaadás és az Istenbe vetett bizalom töltse el.