Jn 9,1-7 (Mindenben Istent dicsőíthetjük)
Egyszer
útközben (Jézus) látott egy vakon született embert. Tanítványai megkérdezték
tőle: „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” „Sem ez nem vétkezett - felelte Jézus -, sem
a szülei, hanem az Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk. Addig kell
végbevinnem annak tetteit, aki küldött, amíg nappal van. Eljön az éjszaka, s
akkor senki sem munkálkodhat. Amíg e világban vagyok, világossága vagyok a
világnak.” Míg ezeket mondta, a földre köpött, nyálával sarat csinált, s a
sarat a vak szemére kente, majd meghagyta neki: „Menj, mosakodj meg a Siloe
tavában.” Ez annyit jelent, mint: „küldött”. Az elment, megmosdott, s amikor
visszatért, már látott.
Az emberekben sok megoldatlan kérdés van,
és talán az egyik legnehezebb a szenvedés kérdése. Jézus tanítványai a zsidó
felfogás szerint azt gondolták, hogy a betegség Isten büntetésének a jele. Ez
ma sem változott. Emlékszem egy idősebb nénire, aki elpanaszolta nekem
mindenféle baját és bánatát, és azt a kérdezte tőlem: Miért büntet engem az
Isten? - Nemde mi is sokszor arra gondolunk, hogy minden nehézségben,
betegségben valami miatt bűnhődnünk kell? Jézus válasza rávilágít arra, hogy
Isten teljesen másként gondolkodik: „Sem ez nem vétkezett - felelte Jézus -, sem a
szülei, hanem az Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk.” Isten
nem fizet vissza bűneinkért. Minden szituációban, a jóban és a rosszban az Ő
dicsősége nyilvánulhat meg: meg akarja rajtunk mutatni hatalmát és szerető
arcát. Ahhoz, hogy megtapasztaljuk gyógyító erejét, azt kéri, hogy higgyünk
benne: higgyünk végső jóságában.
Feladat a mai napra: Ha
valami nehézség ér, felajánlom Isten dicsőségére.