XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2016. augusztus 31., szerda

Augusztus 31.



Zsolt 34,10-12                   (Féljétek az Urat, ti szentjei!)
Féljétek az Urat, ti szentjei, akik őt félik, nem szenvednek hiányt.
A fiatal oroszlán nyomorog és koplal, de akik az Urat keresik, nem szűkölködnek.
Gyertek, fiaim, és hallgassatok rám, az Úr félelmére tanítalak titeket.

Amint fönt már említettem, a 34. zsoltár egy tanítózsoltár is. Dávid számára Isten jelenléte az életében fontos, életet mentő élménye lett. Nem tudja elképzelni életét Isten nélkül. Nem azért volt Isten olyan jóságos hozzá, mert Dávid olyan szent ember lett volna, aki sosem vétkezett. Tudjuk, hogy Dávid is elég sok bűnt, sőt súlyos bűnt követett el életében. De volt benne egy alapmagatartása: az istenfélelem. Isten számára nem csupán egy földön túli, felhők fölött lebegő, ismeretlen lény volt, akinek meg kell tartani a parancsokat, akitől félni, rettegni kell. Zsoltáraiban világosan kiderül az, hogy Isten számára egy konkrét személy, egy hozzá közel álló isteni személy, aki olyan mint egy atya, vagy mint egy jó barát. Aki nagyobb nála, de mégis oltalmában van. Ezekben a versekben bátorítani akar minket: Féljétek az Urat, ti szentjei, akik őt félik, nem szenvednek hiányt. A fiatal oroszlán nyomorog és koplal, de akik az Urat keresik, nem szűkölködnek. Bárcsak te is mernél teljesen az Úrra hagyatkozni! Igazából mit értünk istenfélelem alatt? A Magyar Katolikus Lexikon így határozza meg: az istenfélelem „természetes erény, az értelem meghajlása a természetes erkölcsi törvény alkotója előtt, aki minden jót megjutalmaz és minden rosszat megbüntet. A teljes élet jutalmazása v. büntetése a fölfoghatatlan, az „egészen más”, a „Szent” joga, akit az ember nem érthet meg, de föltétlenül tisztelnie és félnie kell (örök élet). Az istenfélelem a vallásosság társerénye. Ellentétes víciuma a vakmerőség. - 2. a Szentlélek hét ajándékának egyike, természetfölötti erény, mely rendezetté teszi a lélekben a szeretetet.”[1] S egyben rendezetté teszi bennünk az Istennel való kapcsolatunkat is. Jézus igazából az istenfélelem erényére utal, amikor azt mondja: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5,3) A lélekben szegény az az ember, aki ismeri kicsiségét, gyengeségét, gyarlóságát, de gyermeki bizalommal teljesen az Isten tenyerébe tudja helyezni magát, el tud fogadni tőle mindent: jót és rosszat egyaránt. Nem akar nagyobb, okosabb lenni Istennél, hanem elfogadja Isten, élete alkotójának fennhatóságát.
Feladat a mai napra: Hogyan van jelen életemben az istenfélelem? Hogyan viszonyulok Istenhez? Kérem a Szentlelket, hogy erősítse meg bennem az istenfélelem erényét.

2016. augusztus 30., kedd

Augusztus 30.



Zsolt 34,6-9                       (Kiszabadulás élménye)
Nézzetek rá és öröm tölti el lelketek, s arcotok nem fog elpirulni.
Lám, egy szegény kiáltott s az Úr meghallgatta, minden szorongatásból kiszabadította.
Az Úr angyala védőfalat emel, s körülveszi az igazat, hogy oltalmazza.
Ízleljétek és lássátok, mily jóságos az Úr! Boldog az ember, ki hozzá menekül.

Hogyan tudjuk jól megismerni az Istent? Saját életemben fontos pillanat volt, amikor rádöbbentem arra, hogy annak dacára, hogy kicsi korom óta katolikus hitben nevelkedtem és sok mindent tudtam az Istenről, azt kellett bevallanom magam és az Isten előtt: hogy nem ismerlek, Uram! Az amit ismertem tőled, még nagyon csekély, elégtelen ahhoz, hogy boldoggá tudjál tenni. És arra kértem őt, Uram, engedd, hogy jobban megismerjelek! S ezen az úton odavezetett, hogy a Szentíráson és a testvérek tanúságtételén keresztül kitáguljon a látásköröm. A mai idézet a 34. Zsoltárból is ilyen agytágító, amikor Dávid arra szólít fel minket: Nézzetek rá és öröm tölti el lelketek, s arcotok nem fog elpirulni. Lám, egy szegény kiáltott s az Úr meghallgatta, minden szorongatásból kiszabadította. Lehet, hogy én ilyet még nem tapasztaltam, de egy másik ember igen. És ha egy másik ember megtapasztalta Isten szabadító erejét és jóságát, akkor bizony nekem is lehetséges ez! Ill. milyen fontos az, hogy magunk is tudatosítsuk, miért hiszünk Istenben, miért bízunk benne? Legtöbbször azért, mert már sokszor megtapasztaltuk Isten szeretetét. De miként tapasztaltam ezt meg? Milyen fontos lehet mások számára, ha ezt szavakba tudnám önteni, mert így lehetőséget adok nekik arra, hogy Istent megint más szemszögből megismerjék. Dávidról magunk elé képzelhetjük azt a momentumot, amikor az udvarnokok felismerték őt, lelepleződött, és világosan megértette, hogy itt is veszélyben van az élete. Mit tegyen? Hogyan meneküljön meg épségben ebből a szituációból? Hiszen itt áll színről színre az oroszlán előtt barlangjában. A zsoltárból tudjuk meg, hogy ekkor, ebben a szorongattatásban az Úrhoz kiáltott. És az Úr megihlette őt azzal, hogy őrültséget színleljen. S ebben észre vette, hogy az „őrültség” mintegy védőfal volt, amit az Úr angyala emelt számára, hogy körülvegye és oltalmazza az igazat. Fantasztikus élmény lehetett ez Dávid számára, amiért nem tud mást kiáltani mint ezt: Ízleljétek és lássátok, mily jóságos az Úr! Boldog az ember, ki hozzá menekül. Mintha azt mondaná nekünk: ne féljetek! Keressétek az Urat teljes szívből! Nem fogtok csalódni! Hallgassatok a benső hangotokra, Isten megsúgja nektek, hogy miként cselekedjetek, ha bajban vagyok! Ha nekem segített az Úr, akkor nektek is segíteni fog, mert ti is kedvesek vagytok az Úr előtt.
Feladat a mai napra:  A mai napon Isten jelenlétét keresem az igéjében, az engem körülvevő személyekben, belső intuícióimban, a körülményekben, a nap történéseiben. Ízleljük és lássuk meg mindebben, milyen jóságos az Úr!

2016. augusztus 28., vasárnap

Augusztus 28.



Sir 3,19-21.30-31;Zsid 12,18-19.22-24a; Lk 14,1.7-14
Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék. Amikor észrevette, hogy a meghívottak válogatják az első helyeket, egy példabeszédet mondott nekik. „Amikor lakomára hívnak – kezdte –, ne ülj az első helyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. Ha ez megérkezik, odajön, aki meghívott titeket, és felszólít: »Add át a helyedet neki.« És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda odajön, így szóljon hozzád: »Barátom, menj följebb.« Milyen kitüntetés lesz ez számodra a többi vendég előtt! Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.” Ekkor a házigazdához fordult: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédaidat, mert azok is meghívnak és viszonozzák neked. Ha lakomát adsz, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Boldog leszel, mert ők nem tudják neked viszonozni. Te azonban az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.”

A mai evangéliumban egy lakomáról hallunk. „Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék.” A farizeus ugyanúgy meghívhatta Őt, mint másokat is, és Jézus szívesen fogadta el ezt a meghívást. Jól esik nekünk is, ha meghívnak egy vendégségbe, ha együtt lehetünk barátainkkal, ehetünk, ihatunk, és közben egy jót beszélgethetünk. Jézusnak is fontos volt a személyes kapcsolatok ápolása. Megfigyelte a társaságot. „Észrevette, hogy a meghívottak válogatják az első helyeket, ezért egy példabeszédet mondott nekik. „Amikor lakomára hívnak -- kezdte --, ne ülj az első helyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. Ha ez megérkezik, odajön, aki meghívott titeket, és felszólít: »Add át a helyedet neki.« És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda odajön, így szóljon hozzád: »Barátom, menj följebb.« Milyen kitüntetés lesz ez számodra a többi vendég előtt! Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.”  Lehet, hogy a mi szemünkben már nem olyan fontos, hogy az asztalnál ki hol ül. Mégis, megvan bennünk is az ember és ember közötti különbségtétel. Ki milyen családból származik, milyen végzettsége vagy beosztása van. Mintha az ember értéke attól függne, hogy milyen családba született, vagy milyen állást tölt be. A szegény embert, a kevésbé művelt, vagy fogyatékkal élőt sokszor éri hátrányos megkülönböztetés. Mennyit szenvedünk magunk is e megkülönböztetéstől és esetleges diszkriminációtól.  Mi adja az ember igazi nagyságát? A szenteknél, mint például Szent Ritánál is láthatjuk, hogy nem a származás, vagy diploma, hanem az emberségesség: a szeretetből, megértésből, könyörületességből és hitből származó bölcsesség teszi az embert értékessé. Az a mély tudat, hogy Isten előtt mindannyian egyenértékűek vagyunk. Éppen ezért mi sem teszünk különbséget ember és ember között, hanem ugyanazzal az odafigyeléssel és kedvességgel próbálunk bánni minden emberrel, azokkal is, akik nem tudják nekünk viszonozni.
Feladat a mai napra: Megpróbálok különösen azokra odafigyelni, akiket eddig nem becsültem sokra.

2016. augusztus 27., szombat

Augusztus 27.



Zsolt 73,27-28                   (Nekem jó az Istenhez tartozni)
Lám, elvesznek, akik elszakadnak tőled, megsemmisíted mind, akik hűtlenül elhagynak.
Nekem jó az Istenhez tartozni: Az Úrban találok menedéket, hogy hirdessem minden tettedet.

A zsoltár utolsó két verse összefoglalja a korábban mondottakat. Ezekben az Úrtól való távolság és az Úr közelsége állnak szembe egymással. Azoknak a sorsa, akik elszakadnak Istentől, a halál, azoknak pedig, akik Istenhez tatoznak, a megmenekülést, a biztonságot és a jövőt jelenti. Aszaf ez utóbbihoz számítja saját magát is, az elsőkhöz pedig azokat, akikre kezdetben irigy szemmel nézett. Rájött, miért is jobb neki hűségesen élni az Istenhez, mint a gazdag és gonosz emberek útját járni. A zsoltár első mondata most újra elhangozhatna: Milyen jó az Isten az igazakhoz, az Úr mindazokhoz, akiknek tiszta a szívük! Igen, jó az Isten az igazakhoz, és milyen jó! És mi tudjuk most a legjobban, hogy ez a vallomása élő tapasztalatból fakad, és nemcsak elméleti állítás. Fontos, hogy az hitigazságok számunkra is egyre élőbbé váljanak. Mi vajon mit válaszolnánk arra a kérdésre, hogy hozzánk jó-e az Isten? És ha igen, miért? Hol tapasztaljuk, hogy Isten jó hozzánk? Miért jó Istenhez tartozni? Miért érdemes tiszta szívvel élni? A zsoltáríró, Aszaf, azzal az ígérettel fejezi be imádságát, hogy hirdetni fogja Isten tetteit. Ami számára jó, azt meg akarja osztani másokkal. Egy másik utat akar megmutatni, szemben a gazdagság látszatboldogságával. Ha ma újra elolvassuk az egész zsoltárt és visszatekintünk erre a hétre, miről tudnánk beszélni, mit tapasztaltunk? Legyünk hálásak mindenért és nagylelkűek a továbbadásban.
Feladat a mai napra: Valakinek mesélek Istennek arról a tettéről, működéséről, amit ezen a héten megtapasztaltam.

2016. augusztus 26., péntek

Augusztus 26.



Zsolt 73,21-26                   (ha nálad vagyok, nem kívánok semmit sem a földön)
Amikor elkeseredett a lelkem, amikor a szívem vérzett:
akkor balga voltam, józanság híján, akár a barom, olyan voltam színed előtt,
de most már mindig nálad maradok, hiszen megfogtad jobbomat.
Szándékod szerint vezetsz majd engem, s végül fölveszel a dicsőségbe.
Különben kim lenne a mennyben? De ha nálad vagyok, nem kívánok semmit sem a földön.
Testem és szívem elenyészik, de sziklám és osztályrészem örökre az Isten.

A mai zsoltárversekre úgy tekinthetünk, mint magának a zsoltárnak a szívére és benne találjuk meg a legfontosabb mondanivalót, ami Aszaf alapkérdését illeti. Itt többről van szó, mint egyszerű értelmi felfedezésről. Aszaf nemcsak rádöbben, hogy balga volt: „Esztelen voltam és értelmetlen, oktalan állatként viselkedtem előtted”, hanem egy mély találkozás jön itt létre az Istennel, ahol Aszaf megtapasztalja Isten jelenlétet, közelségét: megfogtad jobbomat.” Maga Isten az, aki megfogja, megérinti, megtámasztja. Ez nem csupán emberi erőfeszítés eredménye, hanem Isten ajándéka. Aszaf most már kész arra, hogy hagyja magát kézen fogva továbbvezetni Istentől, az Úr szándéka és tanácsa szerint. Hiszen jobb ez neki, mint saját vagy mások kívánságait követni. És hová fog minket elvezetni az Úr? A számunkra legjobb helyre: „S végül fölveszel a dicsőségbe.” Ezalatt a zsoltáríró kevésbé a mennyei dicsőséget érti; nem is olyan felvételre gondol, amelyben Illésnek volt része, hanem inkább a szégyenletes haláltól való megmentést fejezi ki vele. De kifejeződik benne a vágy az Istennel való együttlét után is, amelyet a halál sem vehet el tőle. A mennyben sincs senki és semmi és a földön sincs, ami az Istennel való közösséggel  felérne. A bűnösök földi gazdagsága eltörpül emellett. De ha nálad vagyok, nem kívánok semmit sem a földön.” Erre a felfedezésre sok szent is eljutott: mi vagy ki töltheti be jobban az ember szívét, mint maga az Isten? „Ha tiéd Isten, semmid sem hiányzik. Isten egyedül elég !“, mondta Avilai Szent Teréz. De ha Isten hiányzik, az embernek semmi sem elég. Kérjük Istentől, hogy életünkben egyre jobban megtapasztaljuk, hogyan tölti be szívünk legmélyebb kívánságait is és így elmondhassuk mi is: „Isten osztályrészünk örökre”.
Feladat a mai napra: Engedem, hogy Isten betöltse szívemet jelenlétével, szeretetével.

Kapcsolatfelvétel, elmélkedések megrendelése, imaszándék, jelentkezés programokra

Név

E-mail *

Üzenet *

Látogatók száma