1 Kor 12,14-26 (Egyfajta világcsaládot alkotunk, olyan emelkedett közösséget, amely szent,
szerető és alázatos tiszteletre indít minket)
14Mert a test nem egyetlen tagból
áll, hanem sokból. 15Ha a láb azt
mondaná is: „Nem vagyok kéz, tehát nem tartozom a testhez”, azért a testhez
tartozik. 16Ha pedig a fül azt
mondaná: „Nem vagyok szem, tehát nem tartozom a testhez”, azért a testhez
tartozik. 17Ha a test csupa szem
volna, hol maradna a hallás? Ha meg csupa hallás, hol volna a szaglás? 18Isten határozta meg minden egyes tag
feladatát a testben, tetszése szerint. 19Ha
valamennyi egy tag volna, hol volna a test? 20Így
azonban sok a tag, de a test csak egy. 21A
szem nem mondhatja a kéznek: „Nincs rád szükségem” vagy a fej a lábnak: „Nincs
rád szükségem.” 22Ellenkezőleg, a
gyöngébbnek látszó tagok sokkal szükségesebbek. 23Sőt
a test alacsonyabb rendű tagjait nagyobb gonddal vesszük körül, és a
tisztességtelen tagok nagyobb tisztességben részesülnek, 24a tisztességes tagoknak ugyanis nincs erre
szükségük. De Isten alkotta így a testet, és azért részesítette az alacsonyabb
rendű tagot nagyobb tisztességben, 25hogy
a testben ne támadjon meghasonlás, hanem a tagok törődjenek egymással. 26Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt
szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, mindegyik örül vele.
89. E világ teremtményei nem tekinthetők
gazdátlan javaknak: „A tieid, Uram, élet barátja” (Bölcs 11,26). Ez elvezet
arra a meggyőződésre, hogy mivel ugyanaz az Atya teremtett minket, láthatatlan
kötelékek kapcsolnak össze a világmindenség összes létezőjével, egyfajta
világcsaládot alkotunk, olyan emelkedett közösséget, amely szent, szerető és
alázatos tiszteletre indít minket. Szeretnék arra emlékeztetni, hogy „testi
mivoltunk által Isten oly szorosan összekötött bennünket a környezetünkkel,
hogy a talaj elsivatagosodása olyan, mintha mindannyian megbetegednénk; egy faj
kipusztulását úgy sirathatjuk, mintha megcsonkítottak volna bennünket”
(Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 215).
90. Ez nem jelenti
azt, hogy egyenlőnek tartunk minden élőlényt, és megvonjuk az embertől azt a
sajátos értéket, amely egyben óriási felelősséggel jár. A föld istenítését sem
jelenti, ami megfosztana minket a feladattól, hogy együttműködjünk vele és
megvédjük törékenységét. Ezek az elképzelések végeredményben új
egyensúlyhiányokat teremtenének, hogy elmenekülhessünk a valóság elől, amellyel
szembe kell néznünk. Időnként megfigyelhető egyfajta megszállottság, amellyel
egyesek tagadják az emberi személy minden elsőbbségét, és olyan harcot
folytatnak más fajokért, amilyet nem folytatunk az emberi lények közötti
egyenlő méltóság megvédéséért. Igaz, hogy törődnünk kell azzal, hogy ne
bánjanak felelőtlenül a többi élőlénnyel. De különösen is szóvá kellene tennünk
azokat a hatalmas egyenlőtlenségeket, amelyek köztünk vannak, mert továbbra is
eltűrjük, hogy egyesek azt gondolják, nagyobb méltóságuk van, mint másoknak.
Észre sem vesszük már, hogy vannak, akik megalázó nyomorban tengődnek, a
felemelkedés bármily lehetősége nélkül, míg mások azt sem tudják, mihez
kezdjenek azzal, amijük van; öntelten hivalkodnak feltételezett fölényükkel, és
akkora mennyiségű hulladékot hagynak maguk után, hogy lehetetlen lenne
általánossá tenni életformájukat a bolygó tönkretétele nélkül. A gyakorlatban
továbbra is elfogadjuk, hogy egyesek jobban embernek érezzék magukat másoknál,
mintha több joggal születtek volna.
Feladat a mai napra: Ma
azon elmélkedek, hogyan élem meg kapcsolatomat a világmindenség összes
létezőjével, különösképpen azokkal, akik gyengék, szenvednek. Van-e bennem
irántuk szent, szerető és alázatos tisztelet? Kérem, hogy a Szentlélek
világítson meg.