Mt 27,45-46
A hatodik
órától a kilencedik óráig sötétség borult az egész földre. Kilenc óra tájban
Jézus felkiáltott, hangosan mondva: „Éli, Éli, lamma szabaktani?” Vagyis: „Én
Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”
„Ennek a misztériumnak felfoghatatlan mélységét
újra és újra megpróbáljuk kimeríteni. A paradoxon a maga teljes élességével
abban a fájdalommal teli, sőt látszólag elkeseredett kiáltásban nyilvánul meg,
melyet Jézus hallat a kereszten: „‘Eloi, Eloi, lamma szabaktáni?’ Ez annyit
jelent: Istenem, Istenem, mért hagytál el?” (Mk 15,34). Elképzelhető-e ennél
nagyobb gyötrelem, sűrűbb homály? Valójában Jézusnak ez a szorongó „miértje”,
miközben megőrzi a kimondhatatlan fájdalom élményét, a 22. Zsoltár első szavait
idézve fordul az Atyához, s közben bevilágítja az imádság egészének fénye,
mellyel a zsoltáros érzelmeket felkavaró módon vegyíti a szenvedést és a
bizalmat. A zsoltár ugyanis így folytatódik: „Atyáink benned reménykedtek, reméltek
s te megszabadítottad őket... Ne maradj távol szükségemben, légy közel, mert
sehol sincs segítség!” (Zsolt 22[21],5. 12). Kedves Testvérek, Jézusnak a
Kereszten elhangzó kiáltása nem egy elkeseredett ember szorongását fejezi ki,
hanem a Fiú imáját, aki szeretetből Atyjának ajánlja lelkét valamennyiünk
üdvére. Ugyanakkor, amikor Atyjától „elhagyatva” bűneinkkel azonosul, egyben az
Atya kezébe is „ajánlja” lelkét. Tekintetét az Atyára szegezi. Egyedül ő ismeri
Istent, egyedül neki van élménye róla, s éppen ezért még ebben a sötét órában
is világosan látja a bűn súlyát és végtelenül szenved miatta. Egyedül ő, aki
látja az Atyát és tökéletesen élvezi ezt az ismeretet, mérheti fel teljesen,
mit jelent a bűn miatti ellenállás az Atya szeretetével szemben. Passiója,
mielőtt testi szenvedés lenne, s annál sokkal magasabb fokon, a lélek
elviselhetetlen szenvedését jelenti. “[1]
Szent Edith Stein azt írja: „Nincs olyan emberi szív, mely valaha olyan sötét
éjszakába kerülhetett mint az istenember a Getsemani kertben és a Golgotán. A
haldokló Istenember istenelhagyatottságának kifürkészhetetlen titkában nem
hatolhat be az ember kíváncsi lelke. Kiválasztott lelkekkel azonban Jézus megkóstoltathatja
ezt a végső keserűséget. Ezek a leghűségesebb barátai, akiktől szeretetük
bizonyságaként ezt utolsó próbát kívánja.”[2]
Jézus arra vágyik, hogy társaivá vehessen minket maga mellé a kereszthordozásban.
Ez szeretetének mély jele. Ne lázongjunk ellene, hanem osszuk meg vele amit
élünk és engedjük, hogy a legmélyebb szenvedéseinknek új értelmet adhasson,
édessé tehesse azokat számunkra, mert bennük vele egyesülhetünk.
Feladat a mai napra: Ha lelki életünkben sötétséget, szárazságot
tapasztalunk, tartsunk ki Jézus mellett, és bizalommal forduljunk hozzá
segítségért.