Lk 4,9-13 (Jézus harmadik kísértése)
Ekkor
a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította és így szólt: „Ha
Isten Fia vagy, vesd le magad innét! Hisz írva van: Angyalainak parancsolta
felőled, hogy oltalmazzanak, és: Kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a
lábad.” De Jézus ezt válaszolta: „Az is írva van: Ne kísértsd Uradat,
Istenedet!” Miután a sátán minden kísértést végbevitt, egy időre elhagyta Jézust.
A harmadik
kísértést is úgy kell felfogni, mint egyfajta látomást: Ekkor
a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította és így szólt: „Ha
Isten Fia vagy, vesd le magad innét! Hisz írva van: Angyalainak parancsolta
felőled, hogy oltalmazzanak, és: Kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a
lábad.” „Először is: van itt valami szembeötlő. Az ördög idézi a szentírást,
hogy Jézust csapdájába édesgesse. A 91. zsoltár 11 és következő versét idézi,
amely arról az oltalomról beszél, amelyben Isten a hívő embert részesíti. Ez az
ige azáltal kap különleges súlyt, hogy a Szent Városban, szent helyen hangzik
el. Az idézett zsoltár valóban a templomhoz kötődik, a zsoltár imádkozója
oltalmat remél nyerni a templomban. Az ördög a Szentírás ismerőjének bizonyul,
aki pontosan tudja idézni a zsoltárt. A kísértés egész beszélgetése úgy jelenik
meg formailag, mit két írástudó vitája. Manapság a Bibliát messzemenően
alárendelik az úgynevezett modern világképnek, amelynek alapdogmája, hogy Isten
egyáltalán nem tud cselekedni a történelemben, következésképpen mindazt, ami
Istenre vonatkozik, át kell helyezni a szubjektív tartományba. Ekkor a Biblia
már nem Istenről, az élő Istenről beszél, hanem már csak mi beszélünk, és mi
határozzuk meg, mit tehet Isten, és mi mit akarunk, és mit kell tennünk. Az
értelmezés végső soron arról szól, hogy ki az Isten. Ennek a Krisztus és a
kísértő között a Szentírásról folyó figyelemre méltó beszélgetésnek az
alapkérdése közvetlenül tartalmi kérdésbe torkollik. Miről is van itt szó? Amiről
valójában szó van Jézus válaszában jelenik meg, amely ismét a Második
Törvénykönyvből származik: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet” (MTörv 6,16). Ez a
hely a Második Törvénykönyvben utalás arra a történetre, mely szerint Izraelt a
pusztában a szomjhalál fenyegette. Lázadásra kerül sor Mózes ellen, amely Isten
elleni lázadássá lesz. Istennek meg kell mutatnia, hogy ő Isten. Arról van
tehát szó, hogy Istennek alá kell vetnie magát a kísérletnek. Alá kell magát
vetnie azoknak a feltételeknek, amelyeket mi a bizonyosságunkhoz szükségesnek
tartunk. Ha most nem biztosítja a 91. zsoltárban megígért védelmet, akkor nem
Isten. Akkor megcáfolta saját szavát és önmagát. Hogyan lehet és hogyan nem
lehet Istent megismerni? Hogyan állhat az ember Isten elé, és hogyan veszítheti
el Istent? Nem tudja megtalálni Istent a gőg, amely Istent tárggyá akarja
tenni, és rá akarja kényszeríteni a mi laboratóriumi feltételeinket. Ez a gőg
ugyanis feltételezi, hogy Istent, mint Istent tagadjuk, mivel fölébe helyezzük
magunkat. Mivel elvetjük a szeretet és a ráhallgatás egész dimenzióját, és csak
azt ismerjük el valóságnak, amivel kísérletezhetünk, amit kézbe vehetünk. Aki
így gondolkodik önmagát teszi istenné, és nem csak Istent alázza meg, hanem
önmagát, és a világot is. Krisztus nem vetette le magát a templom tetejéről.
Nem kísértette az Istent. Ám alászállt a halál mélységébe, az elhagyatottság
éjszakájába, a védtelenség kiszolgáltatottságába. Erre az ugrásra merészkedett,
a szeretet aktusára, mely Istentől jön, és az emberekért van. Aki Isten
akaratát követi, tudja, hogy az összes borzalom között, amelyek érik, nem
veszíti el a végső oltalmat. Ez a bizalom, amelyre a Szentírás felhatalmaz
bennünket, és amelyre az Úr, a Feltámadott meghív minket, valami egészen más,
mint amikor vakmerő módon Istent kísértjük és rabszolgánkká akarjuk tenni.”[1]
Hol tapasztalom ezt a kísértést, ill. a hívást, hogy teljes mértékben rábízzam
magam Istenre? Hogyan élem ezt meg?
Feladat a mai napra: Időt szentelek
arra, hogy Isten akaratát meghallgassam és benne bízva megteszem mindazt, amit
tennem kell, akkor is, ha nehezemre esik.