XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2017. június 10., szombat

Június 10.



Lk 4,9-13                            (Jézus harmadik kísértése)
Ekkor a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét! Hisz írva van: Angyalainak parancsolta felőled, hogy oltalmazzanak, és: Kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” De Jézus ezt válaszolta: „Az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” Miután a sátán minden kísértést végbevitt, egy időre elhagyta Jézust.

A harmadik kísértést is úgy kell felfogni, mint egyfajta látomást: Ekkor a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét! Hisz írva van: Angyalainak parancsolta felőled, hogy oltalmazzanak, és: Kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” „Először is: van itt valami szembeötlő. Az ördög idézi a szentírást, hogy Jézust csapdájába édesgesse. A 91. zsoltár 11 és következő versét idézi, amely arról az oltalomról beszél, amelyben Isten a hívő embert részesíti. Ez az ige azáltal kap különleges súlyt, hogy a Szent Városban, szent helyen hangzik el. Az idézett zsoltár valóban a templomhoz kötődik, a zsoltár imádkozója oltalmat remél nyerni a templomban. Az ördög a Szentírás ismerőjének bizonyul, aki pontosan tudja idézni a zsoltárt. A kísértés egész beszélgetése úgy jelenik meg formailag, mit két írástudó vitája. Manapság a Bibliát messzemenően alárendelik az úgynevezett modern világképnek, amelynek alapdogmája, hogy Isten egyáltalán nem tud cselekedni a történelemben, következésképpen mindazt, ami Istenre vonatkozik, át kell helyezni a szubjektív tartományba. Ekkor a Biblia már nem Istenről, az élő Istenről beszél, hanem már csak mi beszélünk, és mi határozzuk meg, mit tehet Isten, és mi mit akarunk, és mit kell tennünk. Az értelmezés végső soron arról szól, hogy ki az Isten. Ennek a Krisztus és a kísértő között a Szentírásról folyó figyelemre méltó beszélgetésnek az alapkérdése közvetlenül tartalmi kérdésbe torkollik. Miről is van itt szó? Amiről valójában szó van Jézus válaszában jelenik meg, amely ismét a Második Törvénykönyvből származik: „Ne kísértsd Uradat, Istenedet” (MTörv 6,16). Ez a hely a Második Törvénykönyvben utalás arra a történetre, mely szerint Izraelt a pusztában a szomjhalál fenyegette. Lázadásra kerül sor Mózes ellen, amely Isten elleni lázadássá lesz. Istennek meg kell mutatnia, hogy ő Isten. Arról van tehát szó, hogy Istennek alá kell vetnie magát a kísérletnek. Alá kell magát vetnie azoknak a feltételeknek, amelyeket mi a bizonyosságunkhoz szükségesnek tartunk. Ha most nem biztosítja a 91. zsoltárban megígért védelmet, akkor nem Isten. Akkor megcáfolta saját szavát és önmagát. Hogyan lehet és hogyan nem lehet Istent megismerni? Hogyan állhat az ember Isten elé, és hogyan veszítheti el Istent? Nem tudja megtalálni Istent a gőg, amely Istent tárggyá akarja tenni, és rá akarja kényszeríteni a mi laboratóriumi feltételeinket. Ez a gőg ugyanis feltételezi, hogy Istent, mint Istent tagadjuk, mivel fölébe helyezzük magunkat. Mivel elvetjük a szeretet és a ráhallgatás egész dimenzióját, és csak azt ismerjük el valóságnak, amivel kísérletezhetünk, amit kézbe vehetünk. Aki így gondolkodik önmagát teszi istenné, és nem csak Istent alázza meg, hanem önmagát, és a világot is. Krisztus nem vetette le magát a templom tetejéről. Nem kísértette az Istent. Ám alászállt a halál mélységébe, az elhagyatottság éjszakájába, a védtelenség kiszolgáltatottságába. Erre az ugrásra merészkedett, a szeretet aktusára, mely Istentől jön, és az emberekért van. Aki Isten akaratát követi, tudja, hogy az összes borzalom között, amelyek érik, nem veszíti el a végső oltalmat. Ez a bizalom, amelyre a Szentírás felhatalmaz bennünket, és amelyre az Úr, a Feltámadott meghív minket, valami egészen más, mint amikor vakmerő módon Istent kísértjük és rabszolgánkká akarjuk tenni.”[1] Hol tapasztalom ezt a kísértést, ill. a hívást, hogy teljes mértékben rábízzam magam Istenre? Hogyan élem ezt meg?
Feladat a mai napra: Időt szentelek arra, hogy Isten akaratát meghallgassam és benne bízva megteszem mindazt, amit tennem kell, akkor is, ha nehezemre esik.


[1] J. Ratzinger, a Názáreti Jézus, 46-49 o.

Kapcsolatfelvétel, elmélkedések megrendelése, imaszándék, jelentkezés programokra

Név

E-mail *

Üzenet *

Látogatók száma