Lk 4,1-4 (Jézus első kísértése)
Jézus
a Szentlélektől eltelve elment a Jordántól, s a Lélek ösztönzésére a pusztába
vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Ezekben a napokban nem evett
semmit sem, de végül is megéhezett. Ekkor így szólt hozzá a sátán: „Ha Isten
Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré!” De Jézus ezt felelte:
„Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.”
„A keresztelkedés jelenetének befejezése azt adja tudtul, hogy Jézus
megkapta az igazi felkenést, hogy ő a várva várt Felkent... Meglepetésünkre a
három szinoptikus evangélium arról beszél, hogy a Lélek első utasítása a
pusztába vezeti őt „hogy az ördög megkísértse” (Mt 4,1). A cselekvést megelőzi
a belső összeszedettségbe vonulás, mely szükségszerűen és egyszersmind küzdelem
is a küldetésért, harc a megbízatás eltorzításai ellen, amelyek úgy kínálják
magukat, mint ennek a megbízatásnak valódi beteljesítései. A belső
összeszedettségbe történő visszavonulás alászállás az ember veszélyének kitett
állapotába, mert csak így lehet felemelni az elesett embert. Jézusnak be kell
lépnie az emberi létezés drámájába, végig kell járnia azt a legvégső
mélységéig, hogy ekképpen megtalálja az „elveszett bárányt”, vállára vegye és
hazavigye... A kísértés lényegéhez hozzátartozik erkölcsös kinézete: egyáltalán
nem közvetlenül a rosszra hív bennünket, ez túl otromba dolog lenne. A kísértés
úgy tesz, mintha a jobbat mutatná nekünk: hagyjunk fel végre az ábrándokkal, és
szenteljük magunkat cselekvően a világ jobbá tételének. Ezenfelül, a valódi
realizmussal lép fel. Isten dolgai ezzel szemben irreálisnak tűnnek fel: mint
egy másodlagos világ amelyre tulajdonképpen nincs is szükség. „Ha
Isten Fia vagy...” Krisztusnak bizonyítania kell igényét, hogy
szavahihető legyen. A bizonyítéknak ezen megkövetelése végigkíséri Jézus egész
élettörténetét, melynek folyamán újból meg újból szemére fogják vetni, hogy nem
igazolja magát eléggé. A kísértő az első kísértésnél istenbizonyítékként azt
javasolja, hogy Jézus a puszta köveiből csináljon kenyeret. „Mondd
ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré!” Mi tragikusabb, mi mond
ellent jobban egy jóságos Istenbe és az emberek magváltójába vetett hitnek,
mint az éhség az emberiség körében? Vajon nem azzal kell magát elsősorban
igazolnia a megváltónak a világ előtt és a világ számára, hogy kenyeret ad neki
és véget vet minden éhségnek? Vajon nem a világ közellátása és általánosabb
értelemben a szociális probléma az első és tulajdonképpeni mérce, amelyen a
megváltást le kell mérni? „Ha Isten fia vagy...” – micsoda
kihívás! És nem ugyanígy kell vajon az Egyháznak is szólni: Ha Isten Egyháza
akarsz lenni akkor mindenekelőtt gondoskodj kenyérről a világ számára – a többi
majd utána jön. Jézus azt válaszolja: „Írva van, nemcsak kenyérrel
él az ember.” És Máténál hozzáteszi: „hanem minden igével, amely Isten
szájából származik” (Mt 4,4)... A Nyugat által nyújtott pusztán
technikai-anyagi elvekre épülő fejlesztési segélyezés, amely nem csak mellőzte
Istent, hanem a mindent jobban tudás kevélységével elszakította tőle az
embereket, ez tette igazán a harmadik világot harmadik világgá a mai értelemben.
Azt hitte, kenyérré tudja változtatni a köveket. ám kenyér helyett köveket
adott. Isten elsőbbségéről van szó. Arról, hogy Istent valóságnak ismerjük el,
annak a valóságnak, amely nélkül semmi más nem lehet jó. Ebben a világban ellen
kell állnunk a hamis filozófiák megtévesztéseinek, és rá kell jönnünk, hogy nem
csak kenyérrel élünk, hanem mindenekelőtt Isten igéje iránti engedelmességből.
És csak ott terem az a gondolkodásmód, amely mindenki számára kenyérről tud
gondoskodni, ahol ezt az engedelmességet élik.”[1]
Mire hívott engem Isten? Hol tapasztalom meg saját életemben ezt a fajta
kísértést?
Feladat a mai napra: Ma újra felveszem a küzdelmet a küldetésem Isten
akarata szerinti beteljesítéséért – Istenre hallgatok és tőle kérek tanácsot,
segítséget.