Lk 15,20-24 (Isten örül annak, aki visszatér hozzá)
Csakugyan
útra kelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta
a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Erre a fiú megszólalt:
Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy
fiadnak nevezz. Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát
és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a
hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és
életre kelt, elveszett és megkerült. Erre vigadozni kezdtek.
Milyen megrendítő élmény, amikor mélyen felismerjük, hogy azt a
boldogságot, amit eddig oly sok helyen hiába kerestünk, csak Istennél
találhatjuk meg. És valóban útra kelünk, elindulunk, mert találkozni akarunk
vele. Milyen nehéz azonban ez az útra kelés! Mennyit szoktunk szorongani egy
szentgyónás előtt. De a végén rácsodálkozunk az irántunk tanúsított könyörületre
és irgalomra, és nagyon jó élménnyel, megkönnyebbülve távozunk. Hányszor fordul
elő velünk, hogy azt gondoljuk Istenről, hogy most jól kikapunk tőle, de ő nem
büntet meg, mint ahogyan az Atya sem büntette meg visszatérő fiát. Hanem,
messziről meglátva, eléje siet, átöleli, megcsókolja, és egyszerűen csak örül
annak, hogy visszatért. Az, hogy az Atya őt már messziről meglátta arra utal,
hogy amióta elment nem tudott nyugodni. Biztos, hogy minden nap nézte, vajon
nem jön-e még vissza. Sosem adta fel fiát, sosem mondott le róla. Szívében,
végtelen szeretettel várta fia hazatérését. Épp így vár minket az Isten. Sosem
mondott le rólunk és nem is adott fel minket soha. Figyelmesen vár, készen áll
fogadásunkra, mert csak egy fontos számára: hogy visszatérünk hozzá és végre
együtt lehetünk: Ő velünk és mi Vele.
Feladat a mai napra: Ha ma valaki megszólít, aki egyszer nagyon
megbántott, akkor megadom neki a lehetőséget kapcsolatunk újrakezdésére.