Lk 2,36-40 (Isten a mindennapi próféták által beszél)
36Volt egy Áser törzséből való, Anna nevű
prófétaasszony, Fánuel leánya, aki már igen öreg volt. Hét évig élt férjével
lánysága után, 37aztán özvegyen
maradt. Már nyolcvannégy esztendős volt. Nem hagyta el a templomot soha,
éjjel-nappal böjtben és imádságban szolgált. 38Ebben
az órában is odajött, dicsőítette az Istent, és beszélt róla mindenkinek, aki
csak várta Jeruzsálem megváltását. 39Miután
így eleget tettek az Úr törvényének, lementek galileai városukba, Názáretbe. 40A gyermek pedig nőtt és erősödött,
bölcsesség töltötte be, és az Isten kegyelme volt rajta.
Mennyire fontosak a próféták! Ma is szükségünk
van prófétákra, akik elő kapcsolatban vannak Istennel, dicsőítik őt és elmondják
a remény örömhírét, hogy van megváltás. Anna élete erről tanúskodik. Pedig neki
is épp elég oka lehetett volna arra, hogy elkeseredjen sorsán, miután hét éves
házasság után férje meghalt, és egyedül maradt. Magáról kellett gondoskodnia.
Nem volt gyermeke, aki a gondját viselte volna, és mint özvegy a társadalom
peremére került. Az Istenbe vetett hite volt számára az élet és öröm forrása.
És Isten úgy akarta, hogy pont rá legyen szüksége, hogy megnyissa az emberek
fülét az örömhírre, Isten érkezésére. Ahogy Jézus mondta: Boldog a szem, amely
látja amit ti láttok. Sok ember akarta volna látni, és nem látta… (Mt
11,26-28). Néha azt gondoljuk, hogy a Szentírásban szereplők és próféták
különleges emberek voltak, akik valamilyen kiváltságos kegyelemben részesültek
ahhoz, hogy ilyen közel lehetnek Istenhez. Isten azonban nem a különlegeseket,
hanem a kicsinyeket és egyszerűeket választotta ki, azokat, akik közel tudják
engedni magukhoz Istent, hogy meglássák őt, és tanúságot tegyenek róla. E
kicsinyek öröme Szűz Mária öröme, akik vele együtt dicsőítik az Istent: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem
ujjong üdvözítő Istenemben, tekintetre méltatta alázatos szolgáló leányát, íme,
ezen túl boldognak hirdetnek az összes nemzedékek. Mert nagyot művelt velem Ő,
aki Hatalmas, Ő, akit Szentnek hívunk.” (Lk 1,46). Ehhez a tapasztalathoz
csak nyitottság és őszinte istenkeresés kell. Abban, hogy Isten letekint
kicsinységemre, valahol egész mélyen tapasztaljuk meg Isten irántunk való
irgalmát, aki komolyan vesz, és fölemel, értéket és méltóságot ad nekünk, mert
tudom, hogy önmagamat nem válthatom meg, nem emelhetem föl. De amikor az Isten
fölemel, akkor megrendítően mélyen döbbenhetünk rá igazi értékünkre, Isten
irántunk való elkötelezettségére. Kérjük tőle ezt a kegyelmet!
Feladat a mai napra: Megfigyelem, hogy a mai nap folyamán hol
tapasztalom Isten irántam való elkötelezettségét.