Iz 53,3 (Veronika kendőt nyújt Jézusnak)
Megvetett volt, utolsó az emberek között, a
fájdalmak férfija, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal
eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra.
Veronika az egyetlen asszony az úton, aki mert odaférkőzni hozzád, hogy
kendőjével megtörölje vértől és verejtéktől ázott arcodat. Igazán veled érzett,
fájt neki a megvetés, amelyben részed volt, látta benned a fájdalmak férfiját,
aki tudta mi a szenvedés. Bár szenvedésedet nem tudta átvenni, ezzel a kis
gyöngéd gesztussal azonban felmérhetetlenül enyhítette kínjaidat. Igen, mások
iszonyattal eltakarták arcukat előtted és nem becsültek sokra, de ő nem. Uram,
micsoda magány tör arra, aki beteg, idős, sikertelen, küszköd. Hány barátunk
fordul el tőlünk, amikor igazán szükségünk volna rájuk! Amikor bennünk
meglátszódik a fájdalmak férfija, asszonya, vajon ki becsül meg minket, ki az,
akire számíthatunk, aki nem fordul el tőlünk? És én, vajon el tudom-e viselni
mások szenvedését? Vajon oda tudok-e menni hozzá egy gyöngéd gesztussal, hogy
enyhítsek fájdalmán? Jézus, te nagyra becsülted Veronika jelenlétét. Kérlek
segíts, hogy mi is nagyra tudjuk becsülni azokat, akik apró gesztusokkal
kifejezik irántunk együttérzésüket, szeretetüket. Taníts meg minket arra, hogy
ne követeljük túl az embereket azzal, hogy olyat várjunk tőlük, amit nem tudnak
nekünk megadni, és mi sem akarjunk többet adni az embereknek, mint amire
képesek vagyunk. Hanem a szeretet gyöngéd gesztusaival merjünk odaférkőzni
egymáshoz, és éreztetni egymással a mennyország előízét.
Feladat a mai napra: A szeretet gyöngéd
gesztusával odafordulok ahhoz, aki a környezetemben szenved (idős, beteg
testvéremhez).