ApCsel 18,1-8 (Itt találkozott Aquilával és Priszcillával)
Ezek után Pál elhagyta Athént, és Korintusba ment.
Itt találkozott egy Aquila nevű, pontuszi származású zsidóval, aki nemrég
érkezett Itáliából feleségével, Priszcillával, mert Klaudiusz elrendelte, hogy
az összes zsidó hagyja el Rómát. Hozzájuk költözött, s mivel ugyanazt a
mesterséget űzte, náluk maradt, és velük dolgozott, sátorkészítés volt a mesterségük.
Szombatonként felszólalt a zsinagógában, meggyőzte a zsidókat és a görögöket.
Mihelyt Szilás és Timóteus megérkezett Macedóniából, Pál egészen a tanításnak
szentelte magát. Bizonyítékokat sorakoztatott fel, hogy Jézus a Messiás.
Ellenvetéseikre és káromlásaikra ruháját rázva azt kiáltotta: „Véretek szálljon
a fejetekre! Én ártatlan vagyok. Mostantól a pogányokhoz fordulok.” Otthagyta
őket és egy Ticiusz Jusztus nevű istenfélő ember házába ment, akinek háza a
zsinagóga szomszédságában állt. Kriszpusz, a zsinagóga elöljárója azonban egész
háza népével együtt hitt az Úrban, sok korintusi is megtért és
megkeresztelkedett azok közül, akik hallgatták.
Az
utóbbi időben több beszélgetésben felmerült a kérdés, hogyan kellene az
Egyháznak a paphiányra reagálnia? És ezzel kapcsolatban, hogy a régi struktúrák
még mennyire időszerűek és mennyire segít, hogy a papok egyedül élnek és
sokszor magukra vannak hagyva? Ezekre a kérdésekre bizony nem találhatunk gyors
választ, az első apostolok és keresztény közösségek élete azonban jó
iránymutatók lehetnek számunkra. Ma arra irányíthatjuk figyelmünket, hogy
milyen módon élte meg Szent Pál apostoli küldetését és kivel? Eddig az Apostolok
Cselekedeteiben beszámoltak Pál első és második missziós útjáról. Helyesebben azt
kellene mondani Barnabás és Pál első missziós útjáról, mivel Pál nem egyedül
tette meg ezt az első utat, hanem Barnabással együtt. Sőt Barnabás volt az, aki
felkereste Pált Tarzusban (vö. ApCsel 11, 25), hogy segítse a missziós
munkában. Majd együtt küldte őket az antióchiai egyház missziós útjukra (vö.
ApCsel 13,2). Második missziós útján azonban Szilás és Timóteus lettek Pál társai az apostoli munkában. Ha bizonyos körülmények miatt
az egymástól való elszakadás szükséges lett, mint éppen Béreában, Pál minél
hamarabb visszavárta őket. Látjuk, hogy mennyire fontos volt Pál számára a testvéri
együttműködés és kölcsönös megerősítés, segítségnyújtás. Bár egyedül érkezett
Korintusba, nem sokáig maradt ott egyedül, hiszen egy zsidó házaspárnál szállt
meg és velük együtt dolgozott. Pontosan nem értesülünk arról, hogy milyen módon
tértek meg Pál igehirdetésén keresztül, de azzal a szándékkal hirdette Pál az
igét, hogy hallgatói is majd közreműködjenek a hit továbbadásában. Így lettek
Priszcilla és Aquila Pál
számára igazi hittestvérek, sőt apostoli munkatársak. További útra is elvitte őket magával, majd Efezusba érkezve
elvált tőlük. (vö. ApCsel 18,18) Értékes munkatársainak tekintette őket: „Köszöntsétek
Priszkát és Aquilát, munkatársaimat Krisztus Jézusban. Ők életüket kockáztatták
az én életemért; nemcsak én vagyok hálás nekik, hanem a pogányok minden egyháza
is.” (Róm 16,3-4) Mit jelent számomra egyházi közösségben a testvéri
együttműködés és kölcsönös megerősítés, segítségnyújtás? Hogyan élem ezt meg?
Feladat a mai napra: Megpróbálok
segíteni annak a hittestvéremnek, akinek véleményem szerint szüksége van
hitének megerősítésére. Imádkozom érte/vele, vagy beszélek vele.