Bölcs 7,24-27 (Igazság, szépség és szakrális művészet)
Mert a bölcsesség mozgékonyabb, mint bármi, ami
mozog, tisztaságánál fogva mindenen áthatol. Hiszen Isten erejének lehelete és
a Mindenható dicsőségének tiszta kicsordulása; ezért nem érheti soha semmi
folt. Az örök világosság kisugárzása, és az Isten működésének tiszta tükre és
jóságának képmása. Bár csak egy, mindent megtehet, s jóllehet magában marad,
megújítja a mindenséget. Nemzedékről nemzedékre betér a szent lelkekbe, így
formálja meg Isten barátait és a prófétákat. Isten csak azt szereti, aki a
bölcsességgel él, mert az ékesebb a napnál és fönségesebb minden csillagképnél.
Ha a világossághoz hasonlítjuk, még annál is különb, mert azt felváltja az
éjszaka, a bölcsességgel szemben azonban tehetetlen a gonoszság. Erejét
kifejtve elér (a világ) egyik végétől a másikig, és a mindenséget üdvösen
igazgatja.
„A jó megtételét érdek nélküli
lelki élvezet és erkölcsi szépség kíséri. Hasonlóképpen az igazság lelki
szépség ragyogását és örömét hozza magával. Az igazság önmagától szép. Az
értelemmel fölruházott embernek szüksége van a szó igazságára, a teremtetlen és
teremtett valóság megismerésének értelmes kifejezésére; de az igazságnak más,
kiegészítő emberi formái is lehetnek, mindenekelőtt olyankor, amikor szóval
elmondhatatlan valóságokról - az emberi szív mélységeiről, a lélek
szárnyalásáról, Isten misztériumáról - van szó. Isten, még mielőtt az igazság
szavaival kinyilatkoztatta volna magát az embernek, a Teremtés - az Ő Igéjének,
Bölcsességének műve - egyetemes nyelvén nyilatkoztatja ki magát: az egész világ
rendjéből és harmóniájából - amit a gyermek és a tudós egyformán föl tud fedezni
- "a teremtmények nagyságából és szépségéből ezek Teremtője
megismerhető" (Bölcs 13,5), "mert a szépség elve és szerzője
teremtette őket" (Bölcs 13,3). "Beleszerettem az Ő szépségébe"
(Bölcs 18,2).” (KEK 2500)
„Az "Isten képmására
teremtett ember" (vö. Ter 1,26) műalkotásainak szépsége révén is
kifejezésre juttatja a Teremtő Istenhez fűződő kapcsolatának igazságát. A
művészet ugyanis sajátosan emberi kifejezési forma; az életszükségletek
kielégítésére való törekvésen túl, ami minden élőlény közös adata, az ember
belső gazdagságának érdek nélküli túlcsordulása. Mint a Teremtő által
ajándékozott tehetség és az emberi erőfeszítés gyümölcse, a művészet a
gyakorlati bölcsesség egy formája, mely összekapcsolja a megismerést és azt a
törekvést, hogy a valóság egy igazságát a látható vagy hallható formában
fejezze ki. Így a művészet, amennyiben a dolgok igazságából és szeretetéből
merít inspirációkat, bizonyos hasonlóságot hordoz Isten teremtő
tevékenységével. Mint bármely más emberi tevékenység, a művészet sem teljesen
öncélú, hanem az ember végső céljára irányul és tőle nyeri nemességét.” (KEK
2501)
„A szakrális művészet akkor igaz
és szép, amikor megfelel sajátos hivatásának: a hitben és az imádásban fölidézi
és dicsőíti Isten transzcendens misztériumát; az Igazság és Szeretet nagyszerű
szépségét, mely megjelent Krisztusban, aki "dicsőségének kisugárzása és
lényegének képmása" (Zsid 1,3), akiben "benne lakik testi formában az
istenség egész teljessége" (Kol 2,9); a Boldogságos Szűz Máriában és az
angyalokban és a szentekben tükröződő lelki szépséget. A hiteles szakrális
művészet elvezeti az embert a Teremtő és Megváltó, Szent és Megszentelő Isten
imádására és szeretetére és az imádságra.” (KEK 2502)
„Ezért a püspököknek személyesen
vagy megbízottaik által azon kell lenniük, hogy támogassák a régi és modern
szakrális művészet minden formáját, és ugyanilyen buzgósággal kell távol
tartaniuk a liturgiától és a kultikus épületektől mindazt, ami a hit
igazságának és a szakrális művészet hiteles szépségének nem felel meg.” (KEK
2503)
Feladat a mai napra: Ma bizonyos időt szánok arra, hogy egy
szakrális műalkotást szemléljek.