Napi elmélkedéshez: Lk 6,35-36
Szeressétek
inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne
várjatok. Így nagy jutalomban részesültök, a Magasságosnak lesztek a fiai, hisz
ő is jó a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz. Legyetek hát irgalmasok, amint
Atyátok is irgalmas.
A mai idézetben Jézus továbbítja az Isten
kívánságát, terveit velünk szemben: hogy igazán Isten gyermekei legyünk, akik
életükkel kifejezik az Atya egyetemes szívét. Nem mást kér tőlünk, mint hogy mi
is úgy szeressük embertársainkat, ahogyan az Atya minket és minden egyes embert
végtelen irgalmassággal szeret. Mindig újra fontos szemünk előtt tartani, hogy
Isten arról álmodik, hogy életünk az Ő szeretetének nagyságát elérje. „Amint
engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Szeressétek egymást, amint
én szerettelek benneteket.” (Jn 15,9. 12) „Látni szeretném Jézust.” Az Atya
pedig bennünk szeretné látni kifejezve az Ő irgalmát.
Azonban jól tudjuk, és Jézus is tudja, hogy a
szeretetnek a tökéletesedéséhez, az életszentséghez nem érkezünk meg egyik
napról a másikra. Ezért bátorít, hogy ne csüggedjünk el, amikor látjuk a nagy
szakadékot a szép ideál és az életünk valósága között, hanem hogy újra és újra
kezdjük el. Arra hív meg minket, hogy ma tapasztaljuk meg újra az Atya irántunk
való irgalmas szeretetét. Ebben pedig egy képmeditáció akar segíteni. A kiválasztott kép Rembrandt híres festményének egy
része, amely a Tékozló fiú hazatérését ábrázolja: „Csakugyan útra kelt és
visszatért apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve.
Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta.” (Lk 15,20) A festmény
Rembrandt életének a végén keletkezett, egy hosszú életnek a gyümölcse, amely
tele volt szenvedésekkel, kudarcokkal. Így bizonyos szempontból a festő tapasztalatát
is tükrözi az alakok ábrázolása. Hogyan festette meg Rembrandt az atyát, aki
átöleli a hazatérő fiát?
Szemléljük most a képet, hasonló módon a szemlélődő
imádsághoz: Úgy képzelem el a jelenetet, hogy magam is ott vagyok. Látom a
személyeket, figyelem cselekedeteiket, és megérzem a saját helyemet is. Hol
vagyok jelen, kinek a személyében, vagy önmagamként vagyok jelen? Ott időzök
el, ami leginkább megérint. És hagyom, hogy a kép részei hassanak rám.
Majd elolvasom Henri Nouwen magyarázatát a két kézről:
„Rembrandt szándéka teljesen eltért attól, hogy Istent úgy ábrázolja, mint aki
a bölcs, öreg családfő szerepében tetszeleg. Minden a kezekkel kezdődött. A két
kéz meglehetősen különböző. Az apa bal keze, mellyel a fiú vállát érinti, erős
és izmos. A széttárt ujjak befedik a tékozló fiú vállának és hátának nagy
részét. Némi nyomást is érzek, különösen a hüvelykujjnál. Úgy tűnik, ez a kéz
nemcsak érint, hanem erejével meg is tart. Van ugyan gyengédség abban, ahogyan
az apa bal keze megérinti a fiút, de ezzel együtt biztos fogás is járul hozzá.
Mennyire más az apa jobb keze! Ez a kéz nem tart vagy fog, ez a kéz kifinomult,
lágy és nagyon gyengéd. Az ujjak közel vannak egymáshoz, és eleganciát
sugároznak. A kéz gyengéden nyugszik a fiú vállán. Simogatni, vigaszt nyújtani
és megnyugtatni vágyik. Ez anyai kéz. Amint felfedeztem az apa két keze közötti
különbséget, új jelentésvilág tárult fel előttem. Az apa nem egyszerűen egy
nagy pátriárka, hanem apa és anya is egyben. Egy férfias és egy nőies kézzel
érinti meg fiát. Az apa megtart, az anya simogat. Az egyik megerősítést ad, a
másik vigasztal.” (A tékozló fiú hazatérése könyvéből)
Feladat a mai napra: A nap folyamán próbálok újra visszatérni az Atya
irgalmas szívéhez. Ehhez segíthet újra a képre való tekintés, vagy egy kis
rövid imának az ismétlése, amit ismerek, vagy egy olyané, amit ma fogalmazok:
Atyám, ….....
Este: Visszatekintés a napra: Hogyan tapasztaltam ma Isten jelenlétét? Miben
mutatkozik irántam való irgalmassága, apai, anyai gondoskodó szeretete? A nap
végén hagyjam újra, hogy végtelen, irgalmas szeretetével átöleljen engem.