Napi elmélkedéshez: Lk 1,28; Jel 3,20
„Az angyal belépett
hozzá.”
„Nézd, az ajtóban
állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá.”
A mai idézetek csupán egy, vagy két mondatból állnak. Úgy
tűnhet nekünk, mint ami kevés az imádsághoz, a meditációhoz. Mégis mély üzenete
van ezeknek a rövid mondatoknak. Milyen Istenről beszélnek? Mit tesz Isten,
illetve Isten angyalán keresztül? Hogyan teszi meg? „Nézd, az ajtóban állok és kopogok.” „Nézd”– mint ha Isten maga hívná
fel a figyelmünket arra, hogy hol van és mit tesz. Isten a kezdeményezés
Istene, aki mindig megteszi az első lépést. Ezt pedig Ferenc pápa is
hangsúlyozza apostoli buzdításában, és kívánja, hogy élő tapasztalatunk legyen
arról, hogy az Úr az első, aki kezdeményez, aki megelőz minket a szeretetben
(vö. EG 12; EG 24). Még mielőtt az ember keresi Istent, Isten már keresi. „Krisztus
jön minden ember elé, Ő az első, aki minket keres (...), kérése a ránk vágyódó
Isten mélységeiből jön.” (Katolikus Egyház Katekizmusa 2560) Vajon mennyire
tapasztaljuk Istent így, aki állandóan szeretettel fordul felénk, és arra vár,
hogy engedjük Őt kapcsolatba lépni velünk, belépni hozzánk? Advent a várakozási
idő, nem csak számunkra, hanem Isten számára is. Türelmesen vár életünk és
szívünk ajtajánál. Nem erőszakkal jön be hozzánk, nem máshonnan hatol be, mint
a tolvaj vagy a rabló. A juhok pásztorához hasonlóan a kapun megy be. „Az őr
kinyit neki, a juhok pedig megismerik a hangját” (vö. Jn 10,1-3). Az őr pedig,
aki kinyitja az ajtót és beengedi, a lelkiismeretnek a jelképe. Az ember
szívébe vezető ajtó csak belülről nyitható. Isten úgy akarta, hogy az ember
szabad döntése legyen, hogy befogadja-e Istent vagy sem, hogy beengedi-e hozzá
vagy sem.
Mária ugyanazzal a szabadsággal élt. Figyeljünk arra,
hogyan fogadta be az angyalt. „Az angyal
belépett hozzá.” És az angyallal együtt belépett Isten Máriához. Hagyjuk,
hogy Mária meséljen nekünk, hogyan érkezett hozzá Isten, hogyan hallgatta
kopogását, mi indította arra, hogy beengedje magához. Jaime Bonet, a Verbum Dei
közösség alapítója így fogalmazza meg ezt a tapasztalatot: „Figyelmesen rám
tekint a jóságos Isten, és bennem kér menedéket, hogy legyek az Ő legkedvesebb
háza. (...) és így az ajtóm előtt szüntelenül hívogat. (...) kitartóan kopog és
hív, kérlelve, hogy hallgassam meg és nyissak ajtót. (...) Engem kér, és
könyörög, hogy bennem lakhasson, mert szeret engem, szeret engem, szeret
engem.”
Feladat a mai napra: Azokra az ajtókra figyelek ma, amelyekkel
érintkezem, amelyeknek segítségével közlekedem Hogyan kezelem azokat? Hogyan
nyitom ki és zárom be? Kinek nyitom ki és ki előtt zárom be? És ha éppen
eszembe jut, próbálom kifejezni Istennek, mit jelenthet ez átvitt értelemben a
vele való kapcsolatra tekintve?
Este:Visszatekintés a napra: Milyen
módon, milyen eseményeken keresztül kopogott Isten ajtómnál? Mikor vettem
észre, hallottam meg kopogását, hangját? Melyek azok a pillanatok, amelyeket csak
most fedezek fel, amikor hagyom, hogy Ő mutasson rájuk? Kezébe helyezem napomat
mindazzal, ami történt, amikor nyitott voltam és amikor bezárkózott. Istennek
hálát adok és szívemben megőrzöm a nap jelentős pillanatait.