Lk 1, 54-55; Ter 17,3-4.6-7 (Gondjába vette gyermekét)
Gondjába vette szolgáját, Izraelt, megemlékezve
irgalmáról, amelyet atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak örökre megígért.”
Isten azt mondta Ábrámnak: „Nézd, ez az én
szövetségem veled. Te népek sokaságának atyja leszel. Szerfölött megsokasítlak,
néppé teszlek és királyok származnak tőled. Szövetséget hozok létre köztem és
közted, majd utánad utódaid Istene leszek.
Amikor ma a Magnificat
utolsó során elmélkedünk, megfigyelhetjük, hogy – amit eddig is láttunk – az
örömteli hálaének, hálaima főképpen Istenről szól és kevésbe Máriáról. Isten
üdvös cselekvése áll a középpontban, amelyet Mária magán is megtapasztalt. Így
a Magnificat egy nagyon szép istenképpel végeződik. Isten anyai, apai
szeretettel gondoskodik gyermekeiről. Ilyen az Isten Mária számára. „Gondjába
vette gyermekét, Izraelt”. A liturgikus szövegben nem a „szolga” kifejezése,
hanem a „gyermek” szerepel. Isten a kiválasztott népre, Izraelre, nem csupán
szolgaként tekint, hanem elsősorban gyermekeként, ahogyan ezt a régibbek
prófétáknál már olvashatjuk, mint pl. Ozeás prófétánál: „Gyermek volt még
Izrael, amikor megszerettem, Egyiptomból hívtam meg a fiamat.” (Oz 11,1).
Isten Jeremiás prófétán keresztül pedig beszél gondoskodó szeretetéről fia,
Izrael iránt: „Könnyek között mentek el innen, de megvigasztalódva vezetem
őket vissza. Forrásvizekhez vezérlem őket, sima ösvényeken, nehogy elessenek.
Mert atyjává lettem Izraelnek, és Efraim elsőszülött fiam.” (Jer 31,9)
Mária szívében ott élt annak a tudata, hogy Isten hűséges szövetségéhez,
Ábrahámnak ígért szavához. Ezért sohasem fog megszűnni irgalma, mert „irgalmas
és könyörülő Isten, hosszan tűrő, gazdag kegyelemben és hűségben” (Kiv
34,6). Gondolkozzunk ma azon, milyen az Isten számunkra. Hogyan tapasztalom
Isten irántam való gondoskodó szeretetét, hűségét? Milyen tulajdonságokért
szeretnénk ma hálát adni, neki hálaéneket énekelni?
Feladat a mai napra: Tekintettel az e heti imádságra és az eddig bejárt
adventi útra megírom saját Magnificatomat.