ApCsel
4,8-12; 1Jn 3,1-2; Jn 10,11-18
Én vagyok a jó pásztor. A jó
pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a
juhok nem tulajdonai, amikor látja, hogy jön a farkas, elhagyja a juhokat és
elfut - a farkas pedig elragadja és szétszéleszti azokat -, mert béres, és nem
törődik a juhokkal. Én vagyok a jó pásztor: ismerem enyéimet, és enyéim
ismernek engem, amint engem ismer az Atya, és én is ismerem az Atyát; és én
életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból
valók. Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz, és
egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy ismét
visszavegyem azt. Senki sem veszi el tőlem: én adom oda magamtól. Hatalmam van
odaadni, és hatalmam van újra visszavenni. Ezt a parancsot kaptam
Atyámtól.
Hányszor és hányféleképpen hallottuk már ezt a szentírási részt a jó
pásztorról, és hányszor és hányféleképpen érintette meg Isten ezen az igén
keresztül a szívünket? Számtalan élethelyzetben találkozhattunk ezzel a bibliai
történettel, talán megszámlálhatatlan módon ábrázolták már ezt a szép képet a
különböző művészetekben. De, a lényeg, a legfontosabb az én életem
szempontjából, nem más, mint, hogy én hogyan tudom elfogadni és megköszönni
azt, hogy az én pásztorom utánam ered, amikor elkóborolok. Fontos kérdés az
életem szempontjából, hogy erre a történetre, mint irodalmi műre tekintve,
beismerően bólogatok, hogy valóban, mennyire igaz szép ez a történet, vagy
Isten előtt leborulva, szívemben végtelen hálával köszönöm meg a JÓ PÁSZTOR
figyelmét, gondoskodó szeretetét, önfeláldozását, és azt, hogy bármerre
kalandozok el, Ő türelmesen a nyomomba ered, megkeres, és visszavezet a helyes
útra? Gondoljuk végig életünk görbe útjait, amikor elhagytuk a nyájat, talán
azzal a szent meggyőződéssel a szívünkben, hogy nekem a döntésem szerint lesz a
legjobb, pont erre van szükségem. Mennyi keserűség, szomorúság, magány, talán
kirekesztettség volt az ára a rossz és büszke döntésünknek. Mekkora boldogság
az a pillanat, amikor felismerjük, és megérezzünk, hogy a Jó Pásztor mindenen
keresztül utánunk ment, szelíden megszólított, kézen fogott és haza vezetett
minket. „Hallgatni fognak szavamra, és
egy nyáj lesz és egy pásztor.”(Jn 10,16). Talán, sokszor azt gondoljuk,
hogy képesek vagyunk minden vezetés nélkül a saját utunkon előre haladni, nem
lehet olyan helyzet az életünkben, amit mi magunk segítség nélkül meg ne
oldanánk. Amikor egy ilyen gondolat megszületik a szívünk mélyén, már akkor,
abban a pillanatban el is kóboroltunk. Ma, nagyon sok keresztény talán
büszkeségből, talán félelemből nem igényli a vezetést, az idegenvezetést a
lelki élet útvesztőiben. Gondoljunk bele, hogy mennyire nagy veszélynek van az
kitéve, aki mondjuk kísérő és helyismeret nélkül nekivág a dzsungelnek, gondol
egy merészet, és irány a kaland, a veszély. Aki így akar neki indulni egy
útnak, az biztos, hogy ott halálra van ítélve. Így vagyunk ezzel az életben is,
sokszor jön a kísértés, elkap minket a hév, hirtelen nagy bátorságunk és erőnk
lesz,- legalábbis úgy érezzük- és szépen lassan, de biztosan rohanunk a
vesztünkbe. Rohannánk, ha nem jönne utánunk a mi jó pásztorunk, és nem ragadná
meg a grabancunk, és vezetne vissza a közösséghez, ami a biztonságos otthonunk,
lelki gyarapodásunk áldott színtere. Legyen mindig a szívünkben az, hogy a mi
jó pásztorunk addig elment, hogy az életét adta értünk, hogy a mi
hűtlenségeikben, kóborlásainkban ne mi magunk kelljen áldozattá válnunk. Hanem
életünk legyen, örök életünk és boldogságunk.
Feladat a hétre: Ha, még nincs lelkivezetőm, ezen a héten
felkeresek egy lelkiatyát, lelkivezetőt, aki kíséri, segíti a lelki életem.
Figyelek minden utamra, és próbálom észrevenni, ha letérek a keskeny útról.