XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2015. november 8., vasárnap

November 8.



1 Kir 17, 10-16; Zsid 9, 24-28; Mk 12, 38-44
Ő pedig tanítás közben ezt mondta nekik: „Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösökben járni, és a piacon a köszöntéseket fogadni! Az első helyeken ülnek a zsinagógákban, vendégségben pedig a főhelyeken. Felélik az özvegyek házait, és színleg nagyokat imádkoznak. Ezeket súlyosabban ítélik majd meg!” Jézus ezután leült a templomkincstárral szemben, és figyelte, hogyan dob a tömeg pénzt a kincstárba: sok gazdag sokat dobott be. Aztán jött egy szegény özvegy, és bedobott két garast, ami egy negyedpénz. Akkor odahívta tanítványait, és azt mondta nekik: „Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindazoknál, akik pénzt dobtak a kincstárba. Mert azok mind abból adtak, amiben bővelkedtek, ez pedig az ő szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését.”

A mai vasárnapi idézetek két szegény özvegynek a magatartását állítják elénk. Az Evangéliumban arról hallunk, hogy Jézus a templomban azt figyelte, hogyan dobja a nép a pénzt a perselybe. Látta, hogy egy szegény özvegyasszony csak két fillért dobott be. Akkoriban egy fillér volt a legkisebb pénzdarab. Jézus - tanítványai előtt - a szegény özvegy szegénynek tűnő adományát dicsérte: „Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, amije csak volt, egész vagyonát.” Jézus kiemeli az asszony Isten iránti bizalmát. Az özvegy képes volt arra, hogy mindenét, egész egzisztenciáját, megélhetését rábízza Istenre. Gondolhatnánk, hogy akinek úgyis alig van valamije, az könnyebben odaadja azt a keveset. De az özvegy is gondolkodhatott volna úgy, hogy ha csak egy fillért ad Istennek, akkor a másikat megtarthatja magának a „biztonság kedvéért”. Ő azonban nagylelkűen odaadta Istennek mindazt, amije csak volt. Jézus arra hívja fel a hallgatói figyelmét, hogy Istennek nem az adomány mennyisége a fontos, hanem a lelkület, a szándék. Az adományok értékét a mennyiség alapján nem lehet összehasonlítani. Isten előtt csak a lelkület számít, amivel adunk és ajándékozunk. Isten ismeri szívünk szándékát, látja legkisebb tetteinket is, és számon tartja azokat.
Az evangéliumi özvegyasszony – saját elhatározásából – mindent odaadott. Vannak olyan helyzetek is, amikor Isten lép felénk és kéri, hogy nagylelkűek legyünk. Ilyen történetről beszél az olvasmány. Isten Illés prófétán keresztül kérte egy Száreftában levő szegény özvegytől - akinek már csak egy maroknyi lisztje volt a vékában és egy kis olaja a korsóban –, hogy Menj, s csinálj belőle egy kis lepényt, aztán hozd ki nekem.” Az özvegy nem kalkulált vagy gondolt először a saját fiára, hanem megadta Illésnek, amit kért tőle. Aztán azt tapasztalta, hogy „a szakajtó nem ürül ki, a korsó nem apad el:” Aki nagyvonalúan ad, nem üres kézzel megy el, hanem megkapja jutalmát.
Nem hallgathatjuk a mai olvasmányt és evangéliumi részt anélkül, hogy ne szembesülnénk ezekkel a kérdésekkel: Milyen magatartással adunk Istennek és embertársainknak? Milyen az Isten iránti bizalmunk? Isten ismeri konkrét élethelyzetünket. Örül, amikor nem csak abból adunk, amiben bővelkedünk, hanem abból is, ami a megélhetésünkhöz tartozik; ezek nem csak anyagiak lehetnek, hanem az időnk, a figyelmünk, az erőnk stb.
Feladat a mai napra: A családunkban, a munkahelyen, a templomban gyakoroljuk a nagylelkűséget.