Zsolt 70,2-6 (A tőle kért segítség már Isten irántunk való irgalmasságának első lépése.)
2Istenem, irgalmadban ments
meg, siess, Uram, segítségemre! 3Valljanak
szégyent és piruljanak gyalázatukban, akik életemre törnek! 4Szégyenkezve hátráljanak, akik örülnek
bajomon! Hátráljanak megszégyenülve, akik így gúnyolnak: „Úgy kell neki!” 5De ujjongjanak és örüljenek benned mind,
akik hűségesen keresnek téged! Hirdessék mindig, hogy nagy az Isten,
mindnyájan, kik várják az üdvösségedet! 6De
én nyomorult és szegény vagyok. Istenem, siess hozzám! Te vagy segítőm és
szabadítóm, ne késsél tovább, Uram!
„A Szentév „mottója” az irgalmasok,
mint az Atya. Az irgalmasságban kapunk bizonyságot arra, hogyan szeret
Isten. Ő teljesen, örökre, ingyenesen, viszonzásul semmit sem várva adja nekünk
önmagát. Amikor hívjuk, segítségünkre siet. Milyen szép, hogy az Egyház
mindennapi imája ezekkel a szavakkal kezdődik: „Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem” (Zsolt 70,2). A tőle kért segítség már Isten irántunk
való irgalmasságának első lépése. Ő jön elénk, hogy kiszabadítson minket a
gyöngeségből, melyben élünk. Az ő segítsége abban áll, hogy elfogadtatja velünk
jelenlétét és közelségét. Az ő együttérzésétől napról napra megérintve tudunk
mi is együtt érzők lenni mindenki iránt.”[1]
Feladat a mai napra: Visszatekintek a hétre: hol és miben
tapasztaltam meg Isten segítségét? Mennyire kértem, hogy Isten segítsen, vagy
inkább egyedül akartam megoldani a dolgokat? Könnyen vagy nehezen tudom
elfogadni Isten segítségét, amely nem lekicsinyít, hanem felemel? És ma, mit
szeretnék tőle kérni?