Iz 42,1-4 (Krisztus
az irgalom kinyilatkoztatása és mintaképe)
1Nézzétek, a szolgám, akit támogatok,
a választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztom rá lelkemet, hogy igazságot
vigyen a nemzeteknek. 2Nem kiált majd,
s nem emeli föl a hangját, szava se hallatszik az utcákon. 3A megtört nádszálat nem töri össze, a
pislákoló mécsbelet nem oltja ki. Hűségesen elviszi az igazságot, 4nem lankad el, sem kedvét el nem veszti,
míg az igazságot meg nem szilárdítja a földön. Az ő
tanítására várnak a szigetek.
„Éppen ezert az irgalomról szóló messiási üzenet
kettős természetű: magán hordozza az isteni és az emberi természet jegyeit.
Krisztus, mint a messiási jövendölések beteljesedése – mivel annak a
szeretetnek megtestesülése, amely leginkább a síró, boldogtalan bűnösök iránt
mutatkozik erősnek – megjeleníti és ily módon teljesebben nyilatkoztatja ki az
Atyát, aki „irgalomban gazdag” Isten. Mivel pedig Krisztus az emberek számára
egyúttal a mások iránti irgalmas szeretet mintaképe is, sokkal inkább a
tetteivel, mint szavaival hirdeti azt az irgalomra szólító felhívást, amely az
„evangéliumi éthosz” egyik lényeges összetevője. És ez nemcsak azért fontos,
hogy egy etikai törvény, illetve egy bármilyen más törvény beteljesedjék, hanem
azért is, hogy eleget tegyünk annak a nagyon súlyos feltételnek, amely
szükséges ahhoz, hogy Isten a maga irgalmában kinyilatkoztassa magát az
embereknek: „az irgalmasok irgalmasságot nyernek”.[1]
Feladat a mai napra: Közbenjáró imádságban Jézus elé viszem azokat az
embereket a környezetemben, akikben úgy érzem, hogy most legjobban rászorulnak
irgalmára, és elimádkozom értük egy tized rózsafüzért.