Zsolt 40,13-16 (Irgalmadban ments meg, Uram!)
Tömérdek nyomorúság fojtogat, tenger bűnöm
elborított, már nem is látok. Több van belőlük, mint fejemen a haj, és erőm is
cserbenhagyott.
Irgalmadban ments meg, Uram, Uram, siess
segítségemre!
Piruljanak és szégyenkezzenek, akik életemre törnek,
hogy tönkretegyenek. Szégyent vallva hátráljanak, akik örülnek bajomnak.
Dermedjenek kővé szégyenükben, akik gúnyolnak: „Jól
van így!”
Dávid király most előhozza az Úrnak igazi panaszát. Legmélyebb vágyát
fejezi ki ez az imádság: Ne tagadd meg
tőlem, Uram, irgalmadat, kegyelmed és hűséged mindig oltalmazzon! Irgalmadban
ments meg, Uram, Uram, siess segítségemre! Nagy
kátyúban érezheti magát Dávid. Nem mondja el nekünk, hogy konkrétan mi történt,
és talán jó is így, hiszen nyitott marad mindenki számára, hogy saját ügyeit
hozza az Úr elé. Mindenesetre szembesül saját gyarlóságával. Mély szégyent
érezhet azért, amit tett. Sokszor nagyon nehéz számunkra, őszintén belátnunk és
bevallunk saját magunk előtt, hogy hibáztam, kudarcot vallottam, elestem, bűnt
követtem el, elrontottam... Milyen fájdalmas az emberi csőd! Ráadásul olyan
dolog lehetett, amit mások is észre vettek, akik Dávidnak fölhánytorgatták,
amit tett, kinevették, kigúnyolták őt,... Persze, ő, a nagy király, hogyan
tehetett ilyet! A Gúnyolók lehetnek körülöttünk lévő emberek, de lehet akár
bennünk is. Sokszor még sokkal fájdalmasabb saját belső bíránk gúnyolódása, ítélete:
Tudtam én azt, hogy ilyen... vagyok. Hogyan küzdhetem le szégyenemet? Hogyan
tehetem jóvá a dolgot? Ki az, aki nekem irgalmaz, megint új lehetőséget ad?
Dávid nem keresi a fájdalom gyors feloldását. Imája ebben a pillanatba
leginkább ebből a kérésből áll: Irgalmadban
ments meg, Uram, Uram, siess segítségemre! Ismét
időt hagy szívének igazi bűnbánatra, a fájdalom átélésére, a sírásra, a
könyörgésre, a reménységre. Sokszor a szégyenérzetünk miatt azt hisszük, hogy
gyorsan le kell tennünk ezt az ügyet, hogy nem érezhetünk fájdalmat, stb. A mai
világban nem mutathatjuk ki szégyenünket. Pedig pont az imádságban mindennek
helye van. Azok lehetünk, akik vagyunk, és ezt teljes mértékben kifejezhetjük
Istennek legbensőbb érzelmeinket. A szabadulás ott történik, amikor a
legmélyebb mivoltunkat kifejezzük az Istennek. És Isten a maga idejében
válaszolni fog: „Én a magasságban, a
szent helyen lakom, de a megtört és alázatos szívűekkel is ott vagyok, hogy új
életet adjak az alázatos lelkeknek, és új életre keltsem a megtört szíveket.” (Iz 57,15).
Feladat a mai napra: A mai napon
időt hagyok magamnak, hogy saját fájdalmaimat, küzdelmeimet az Úr elé tárjam.
Megpróbálok nem gyorsan túllenni rajta, hanem megvárni, könyörögni, míg a
szívem az Úr jelenlétében újra nem éled.