Mk 10,17-22 (Menj, add el, amid van, és így
kincsed lesz az égben)
Amikor útnak indult, odasietett hozzá valaki, térdre
borult előtte, és úgy kérdezte: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök
életet?” „Miért mondasz engem jónak? - kérdezte Jézus. - Senki sem jó, csak
egy, az Isten. Ismered a parancsokat: Ne ölj! Ne törj házasságot! Ne lopj! Ne
tanúskodjál hamisan! Ne csalj! Tiszteld apádat és anyádat!” „Mester - válaszolta -, ezeket mind
megtartottam kora ifjúságomtól fogva.” Jézus ránézett és megkedvelte. „Valami hiányzik
még belőled - mondta neki. - Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények
közt, és így kincsed lesz az égben, aztán gyere és kövess engem!” Ennek
hallatára az elszomorodott és leverten távozott, mert nagy vagyona volt.
Miért
ment el szomorúan Jézustól ez a férfi, akiről a mai idézetben hallunk - és
biztos nem először? A földi kincsekhez való ragaszkodás elzárja a szívét, ezért
nem volt képes végig hallgatni Jézus szavát, és azt is tenni, amit mondott
neki. Igaz, hogy nagy érdeklődéssel ment oda Jézushoz, és kérte, hogy tanítsa. Egy darabig hallgatta is; de
amikor arra került a sor, hogy egy lépést tegyen, hogy Jézusért lemondjon
valamiről, akkor „elszomorodik és leverten távozik, mert nagy vagyona volt”.
Velünk is megtörténhet, hogy addig hallgatjuk Jézust, amíg bennünket igazol. De
ha lemondásról van szó, akkor derül ki, hogy mi szívünk igazi kincse vagy ura.
Vajon mennyire fojtják el bennünk a világ dolgai, gondjai, a földi kincsek, a gazdagság után való törekvésünk a hitet és az istenkövetést? Ez kihathat az imádságra és az Istennel való
párbeszédre is, hiszen aki a földi kincsekhez ragaszkodik, az ahhoz az emberhez hasonlít, aki ugyan
vallásos életet él, de kimazsolázza magának azt, amit hallani akar, a többit
pedig elengedi a füle mellett. Ennek sokszor az lesz a vége, hogy Istenben csalódunk,
mert nem vagyunk boldogok, pedig állandóan a templomba járunk, vagy olvassuk a
Szentírást. Holott magunk vagyunk a hibásak, mert nem vagyunk hajlandók átlépni
azt a bizonyos küszöböt: ahol leadom saját kincseimet a mennyei portán, ahhoz,
hogy üres kézzel be tudjam fogadni a mennyei kincseket. Isten csak akkor
ajándékozhat meg mély baráti kapcsolattal, ha hajlandó vagyok átadni neki
mindent, amihez ragaszkodnék, és elfogadom, tettekre váltom azt, amit nekem
mond. Ma a vele való párbeszédben rácsodálkozhatunk újra arra, hogy nincs is
többé szükségünk a régi kincseinkre, mert Isten kincsei sokkal boldogabbá
tesznek.
Feladat a mai napra: Jézus iránt való szeretetből lemondok
valamiről, amihez mint kincsemhez, még ragaszkodom.