Zsolt 137,1-6 (A talaj, a víz, a hegyek: minden Isten
simogatása)
1Bábel folyói mentén ültünk
és sírtunk: a Sionra emlékeztünk. 2Azon
a földön a fűzfákra akasztottuk hárfáinkat. 3Mert
dalt akartak hallani, akik elhurcoltak minket. Elnyomóink öröméneket
követeltek: „Zengjetek nekünk dalt a Sionról!” 4De
hogyan énekeljünk éneket az Úrról az idegenek földjén? 5Jeruzsálem,
ha elfeledkezem rólad, száradjon le a jobbom! 6Nyelvem
tapadjon ínyemhez, ha nem emlékezem meg rólad: ha Jeruzsálemet nem helyezem
minden örömem fölé!
84. Annak hangsúlyozása, hogy az ember Isten képmása, nem feledtetheti
velünk, hogy minden teremtménynek megvan a maga szerepe, és egyik sem
felesleges. Az egész anyagi világ Isten szeretetnyelve, irántunk érzett
mérhetetlen szeretetéről beszél. A talaj, a víz, a hegyek: minden Isten
simogatása. Istenhez fűző személyes barátságunk története mindig konkrét
földrajzi térben zajlik, amely egyedülálló személyes jellé válik, és
mindannyian őrzünk emlékezetünkben olyan helyeket, amelyekre visszaemlékezni
nagyon jó hatással van ránk. Ha valaki hegyek között nőtt fel, vagy gyermekként
leült a patak mellé inni, vagy lakónegyedének egyik terén játszott, amikor
visszatér ezekre a helyekre, késztetést érez, hogy visszatérjen régi önmagához.
Feladat a mai napra: Tudatosan
érzékelek vagy tapintok a teremtett világból egy részt, legyen ez pl. a
levegőt, a vizet, a földet, és hagyom, hogy ezen keresztül Isten kifejezhesse
irántam való szeretetét.