Jn 1, 1-18 (Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember)
Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: ,,Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.'' Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.
„Az Isten Fia
megtestesülésének egyetlen és teljesen egyedülálló eseménye nem azt jelenti,
hogy Jézus Krisztus részben Isten, részben ember, vagy hogy az isteni és az
emberi elem zavaros keveréke volna. Ő valóban emberré lett, és valóban Isten
maradt. Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Az első századok
folyamán az Egyháznak e hitigazságot meg kellett védenie és tisztáznia kellett
az eretnekségekkel szemben, amelyek meghamisították.”[1]
Az első eretnekségek nem annyira Krisztus istenségét, mint inkább igaz
emberségét tagadták (a gnosztikus doketizmus). Az apostoli időktől kezdve a
keresztény hit hangsúlyozta az Isten Fiának valóságos megtestesülését, aki
testben jött el. De a 3. századtól
kezdve az Egyháznak egy antiochiai zsinaton már azt kellett megerősítenie
Szamoszatai Pállal szemben, hogy Jézus Krisztus természete szerint, nem pedig
örökbefogadás által Isten Fia. Az I. egyetemes Niceai Zsinat 325-ben
hitvallásában megvallotta, hogy Isten Fia "született, de nem teremtmény,
az Atyával egylényegű (amit görögül így mondanak: homoúszion)", és
elítélte Ariust, aki azt állította, hogy "Isten Fia a semmiből lett",
és "más szubsztanciából vagy lényegből" való, mint az Atya.“[2]
„A nesztoriánus eretnekség Krisztusban külön emberi személyt tételezett föl,
aki Isten Fiának isteni személyéhez kapcsolódott. Ezzel szemben Alexandriai
Szent Cirill és a III. egyetemes Efezusi Zsinat 431-ben megvallotta, hogy
"az Ige, személye szerint (hüposztaszisz szerint) egyesítvén magával az
értelmes lélektől átlelkesített testet (...), emberré lett". Krisztus
emberségének nincs más alanya, mint Isten Fiának isteni személye, mely fölvette
azt, és magáévá tette fogantatása pillanatában. Ezért az Efezusi Zsinat 431-ben
kihirdette, hogy Isten Fiának Mária méhében történt emberi fogantatása által
Mária "Istenszülő (...), nem azért, mintha az Ige természete vagy
istensége eredetének elvét a szent Szűztől vette volna, hanem mert azt a szent
és értelmes lélektől áthatott testet vette tőle magára, mellyel az Isten Igéje
is személye szerint egyesült, és ezért mondjuk, hogy test szerint
született".[3] „A monofiziták azt állították, hogy az emberi
természet mint ilyen megszűnt létezni Krisztusban, amikor Isten Fiának isteni
természete fölvette. A IV. egyetemes Kalkedoni Zsinat 451-ben ezzel az
eretnekséggel szemben megvallotta: "Tehát a Szentatyákat követve
valamennyien egyhangúlag tanítjuk, hogy egy és ugyanannak valljuk a Fiút és a
mi Urunk Jézus Krisztust; Őt, aki tökéletes az istenségben és tökéletes az
emberségben; valóban Istent és valóban embert, Őt, akinek értelmes lelke és
teste van, és aki istensége szerint egylényegű az Atyával, és embersége szerint
egylényegű mivelünk, „aki hozzánk hasonló mindenben, a bűnt kivéve“; az idők
kezdete előtt az Atyától született az istenség szerint, és az utolsó napokban
értünk és a mi üdvösségünkért az Istenszülő Szűz Máriatól emberség
szerint." "Egy és ugyanazt az egyszülött Fiú Úr Krisztust kell
elismerni két természetben össze nem elegyítve, változhatatlanul,
megosztatlanul, szétválaszthatatlanul, soha el nem tüntetve a természetek
különbségét az egység miatt, hanem inkább megőrizve mindkét természet sajátosságát,
melyek egy személybe és hüposztasziszba kapcsolódnak össze."[4]
„A Kalkedoni Zsinat után egyesek Krisztus emberi természetét önálló személynek
tekintették. Ezekkel szemben az V. egyetemes zsinat 553-ban Konstantinápolyban
vallja: "az Ő hüposztaszisza, (vagy 'személye') egy (...), aki a mi Urunk
Jézus Krisztus, a Szentháromság egyik személye". Krisztus emberségében
tehát mindent isteni személyének kell tulajdonítani mint sajátját, nemcsak a
csodákat, hanem a szenvedéseket is, és magát a halált is: valljuk, hogy "a
mi Urunk Jézus Krisztus, aki testben megfeszített, valóságos Isten, és a
dicsőség Ura, és a Szentháromság egyik személye".[5] Az Egyház tehát vallja, hogy Jézus Krisztus
szétválaszthatatlanul valóságos Isten és valóságos ember. Valóban Isten Fia,
aki emberré lett, a testvérünk lett, de úgy, hogy Isten és a mi Urunk marad:
"Az maradt, ami volt, s fölvette azt, ami nem volt" -- énekli a római
liturgia. Aranyszájú Szent János liturgiája is megvallja és énekli: "Ó,
egyszülött Fiú és örök Ige, halhatatlan lévén, méltóztattál a mi üdvösségünkért
megtestesülni a Szent Istenanyától és mindig Szűz Máriától, Te, aki változás
nélkül emberré lettél és megfeszíttettél. Ó, Krisztus Isten, aki halálod által
legyőzted a halált, ki Egy vagy a Szentháromságból és dicsőíttetsz az Atyával
és a Szentlélekkel, üdvözíts minket!"[6]
Feladat a mai napra: Mit
jelent nekem ez a tanítás? Miben látom most tisztábban Jézus Krisztus
személyét? Melyik az az igazság, ami most leginkább megszólít engem? Azzal
maradok, és engedem, hogy napközben is többször megszólítson engem.