Jel 22,1-5
És megmutatta nekem az élet folyóját, kristályhoz hasonlóan ragyogott,
Isten és a Bárány trónjából fakadt. Az utca közepén és a folyam két partján az
élet fái álltak. Tizenkétszer hoznak gyümölcsöt, vagyis minden hónapban
teremnek, a fa levelei meg a népek gyógyulására szolgálnak. Átok többé nem lesz
benne. Az Isten és a Bárány trónja áll majd ott, és szolgái hódolnak neki.
Látni fogják arcát, és a homlokukon lesz a neve. Nem lesz többé éjszaka, és nem
szorulnak rá a lámpa világítására, sem a nap fényére. Az Úr, az Isten ragyogja
be őket, és uralkodni fognak örökkön-örökké.
A mai nappal megérkeztünk a hétköznapi
lelkigyakorlatának utolsó napjához. Először tekintsünk vissza erre a hétre.
Hogyan tárult fel előttem a feltámadt Krisztus arca. Miért vagyok hálás? Melyik
szó, esemény érintett meg? Hogyan vezetett a Szentlélek? Ennek a hétnek a
visszatekintése után nézzük át az egész lelkigyakorlatot: Mit tapasztaltam?
Hogyan fedeztem fel Isten arcát, jelenlétét? Mit fedeztem fel magamról? Hol
látom meg Isten velem szőtt aranyfonalát? Mi volt számomra újdonság? Hogyan
sikerült összekapcsolnom hitéletemet a mindennapi életemmel? Miért szeretnék ma
hálát adni Istennek?
A mai nappal befejeződik a nagyböjti hétköznapok
lelkigyakorlata, Isten arcának keresése azonban nem. Addig, ameddig míg itt a
földön élünk, folytatjuk a hit útját. „A te arcodat, keresem!” „Örvendezzen azoknak a szíve, akik az Urat
keresik. Keressétek az Urat és erejét, keressétek szüntelenül arcát.” (Zsolt
105,4) Továbbra is szüntelenül keressük Jézus arcát – emberi arcát,
örömteljes, fájdalmas és megdicsőült arcát: bennünk, ember társainkban, a Szentírásban,
az eucharisztiában, az eseményekben, stb. Bár tudjuk, hogy a mostani látásunk
még nem tökéletes, mennyire fontos és szép, hogy Isten megajándékoz bennünket
arcának szemlélésével, ahogyan ezt a utolsó négy hét alatt tapasztaltuk. Ez a
biztos reményünk, hogy „látni fogják arcát, és a homlokukon lesz a
neve”. Ha már itt a földön
láttunk valamit arcából, lényéből, talán kevésbe nagy lesz a meglepetés, ha
életünk végén majd színről-színre láthatjuk Őt. Aquinói Szent Tamás szavaival
kifejezhetjük vágyunkat: „Jézus most csak arcod leplét láthatom. Add
meg, Uram, amit úgy szomjúhozom, boldogan, lepletlen lássam színedet, és
dicsőségben dicsérhesselek.[1]
(vagy más fordításban: Jézus, kit csak rejtve szemlélhetlek itt! Mikor lesz,
hogy szomjas vágyam jóllakik! Hogy majd fátyol nélkül nézve arcodat, leljem
szent fényedben boldogságomat![2])”
Feladat a mai napra: Elhatározom, hogyan szeretném folytatni imaéletemet,
és hogyan szeretném élni a húsvétig hátra lévő időt.