Jézust halálra ítélik. I. stáció
„Erre aztán kiszolgáltatta
őt, hogy keresztre feszítsék.” (Jn
19,13-16)
„Nagyobb
szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért.”(Jn 15,13-14)
Jézus ott áll a tömeg előtt, azok előtt, akik
még egy héttel ezelőtt hozsannával ünnepelték és lelkesen pálmaágakat lengettek
körülötte. (Mt 21,9) Ott áll egy kíméletlenül durva megostorozástól fájdalmas,
súlyos sebekkel, melyekből folyik szent Vére, elborítva a drága Testet – fején
rányomva a megcsúfolására készült sűrű töviskoszorú. (Jn 19,1-3) Jézus szótlanul nézi azoknak az embereknek
dühtől eltorzult arcát, akikért életét adja. A tömeg túlharsogja az Őt
megmenteni akaró, néhány személy szerető hangját: édesanyjáét Máriáét, Jánosét,
Mária Magdolnáét…és az asszonyokét. Pilátus nem
akarja elítélni Őt. Különös félelem vesz erőt rajta, melyet megerősít
feleségének nem mindennapi üzenete: „semmi dolgod se legyen azzal az
igaz emberrel, ma
álmomban sokat szenvedtem miatta.” A helytartó nem talál Jézusban semmi vétket, ezért megpróbálja
megmenteni. Szokás volt az ünnep napján egy rab szabadon bocsátása, ezért
kihozatja Barabást és Jézus mellé állítja. Az emberek részvétére számít.
Barabást rablás, gyilkosság miatt ítéltek halálra. S mert a tömeg Barabás nevét
kiáltozza, Pilátus megdöbben. Hangosan megkérdezi: „Dehát
mi rosszat tett?” És mindenhonnan kiáltozzák. „Keresztre vele!”(Mt 27, 15-24) Pilátus ismét kérdez: „Királyotokat feszítsem keresztre?” De a főpapok ravasz módon fölháborodnak: ”Nincs királyunk, csak
császárunk!”
(Jn 19, 15-16) A helytartó megretten és feladja a küzdelmet. Élete, pozíciója fontosabb, mint az igazság
védelme. „Vizet
hozatott és megmosta kezét a nép előtt: Ártatlan vagyok ez igaznak
vérontásában. Szólt. A ti dolgotok.” (Mt 27, 24-25)
Jézus készen áll arra, hogy feláldozza életét
mindnyájunk bűneiért. A főpapok szívének sötétségében irigység, féltékenység
vert fészket. A tömeget ők bújtatják fel Jézus ellen. A nép szemére homály
borul, szívükben fölszított harag. Ferenc pápa egyik homíliájában kifejtette,
hogy a főbűn az irigység volt: mert a sátán irigyelte Istent…Vajon, ha
megvizsgálom szívemet, és hasonló érzéseket észlelek benne, mit teszek? Hiszen
Jézushoz tartozom, az Ő útján akarok járni, hozzá akarok jutni. Ezért
kigyomlálom szívemből az irigység, a gőg szellemét és Őneki ajánlom fel magam.
S ha felismerem, hogy testvérem semmi rosszat sem követett el, mégis támadják,
képes vagyok-e megvédeni őt akkor is, ha ezzel ellenem fordulnak? Vagy féltem
saját jó híremet mások előtt? Isten tetszését keresem-e, vagy az emberekét?
Feladat a mai napra: Ma imáimban komolyan elhatározom, hogy ha bármelyik felebarátomat,
testvéremet igaztalanul bántják, melléállok és megvédem akkor is, ha ezzel nem
nyerem el mások elismerését.