Apcsel2,14.22-28; 1 Pét 1,17-21; Lk 24,13-35
Húsvétvasárnap
ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől
hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték
egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre
maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték
meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen
dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak és
egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az
egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a
napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti
Jézus esete, aki szóban és tettben nagyhatású próféta volt Isten és az egész
nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék,
és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt.
Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó
asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a
holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik,
akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy
találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok, késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok
hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a
Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen kezdve valamennyi
prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól. Közben odaértek a
faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok
marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a
nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a
kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a
szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye
lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?”
Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve
találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban
feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az
úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Annyira jellemző ránk, hogy amíg el vagyunk foglalva a saját elképzeléseink
megvalósulatlansága okozta szomorúsággal, észre sem vesszük, hogy maga Isten
van mellettünk. Csak utólag jövünk rá, hogy „lángolt a szívünk”. A
tanítványok kitartanak a saját forgatókönyvük mellett, továbbra is Izrael
politikai függetlensége vonzatában gondolkoznak, ezért mérhetetlen a
csalódásuk, hiszen Jézus meghalt, és így ez lehetetlenné vált. S ez a
szomorúságuk mintegy fátylat von a szemük, szívük elé. Az evangélium nem jelöli
meg a két tanítvány személyét, de feltételezhető, hogy Jézus nyilvános működése
alatt sok időt töltöttek vele, három évig kísérték, együtt étkeztek,
beszélgettek, bejárták a környező helyeket, hallgatták őt. Valószínűleg az
elfogatása előtt is még találkoztak vele. S vasárnap már nem ismerik fel,
amikor hozzájuk csatlakozik az úton. Sem külsejéről, sem személyiségéről, sem
beszédjéről, sem tanításáról, ahogy magyarázza az írásokat. Csak amikor
asztalhoz ülnek, nyílik meg a szemük. Figyeljük meg, hogy Jézus az út során nem
háborodik fel lelki vakságukon, hanem türelemmel magyaráz, kísér, velük marad
egészen addig, amíg felmelegszik a szívük, és eljutnak arra a pontra, ahol
készen állnak őt feltámadt valóságában látni. Számukra ez a kenyértörés volt,
Tamásnál a sebek megérintése, másoknál elég volt csupán a tény, hogy újra látták.
Bár gyakran csak sejtjük, vagy reméljük, hogy Isten velünk van, Jézus
mindnyájunknál előkészíti, ápolja és kivárja ezt a pillanatot, személyre
szabottan. Ez a találkozás a Feltámadottal pedig aktívvá tesz: az emmauszi
tanítványok „még abban az órában útra keltek ”, Mária Magdolna „elment,
és hírül vitte a tanítványoknak”(Jn 20,18), sőt, „nagy félelemmel
és örömmel futottak” (Mt 28,8), és „A tizenegy tanítvány pedig
elment Galileába, arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket” (Mt 28,16).
Feladat a mai napra: Mi akadályoz meg engem abban, hogy
felismerjem, Jézus mellettem gyalogol,
kísér, tanít? Kérem őt, hogy segítsen tudatosítani ezt magamban, és Őt így
magamhoz venni a szentáldozásban.