Jézus először esik el a kereszt súlya alatt. 3. stáció.
„Ő keresztjét hordozva
kiment az úgynevezett Koponyahelyre.”
(Jn
19,17)
Jézus keresztútja nem lehetett túl hosszú –
ismereteink szerint, kb. ezer lépést kellett megtennie az Antónia-vártól a
városfalon kívüli Golgotáig. Ám Jézusnak, akit majdnem halálra korbácsoltak,
megkínoztak, és többször összevertek, ez az út, a csontjáig felsebzett vállán
hurcolt súlyos gerendával, végtelenségig hosszú. Fején a töviskoszorú alól
csorog a vér. Alig kap levegőt, összegörnyedve próbál előre lépni. Mégis, Ő
szótlanul viszi keresztjét, mert mindvégig ránk gondol, és az Atyára, Akinek
kimondta végső igenjét a Getszemáni kertben. Tudja, hogy Atyja vele van, s azt
is tudja, hogy csak egyetlen hívó szó és máris megmentenék Őt angyalai. „Vagy
azt gondolod, hogy Atyám nem bocsátana rendelkezésemre rögtön tizenkét ezred
angyalnál is többet, ha kérném?”
- mondja Pilátusnak. (Mt
26,53) Segítségül hívhatta volna őket. Ő ezt mégsem tette meg, értünk. Lelke
kész a mindennek elviselésére, de áldott Teste nem bírja, térdeivel leesik a
kövekre.
A fagerenda súlya ránehezedik térdeire, melyek
azonnal megsebződnek. Felrángatják a földről, bár nem kér emberi segítséget
sem. Minden igyekezetével, erejével megpróbál felállni. A tömegben sokan
gúnyolják, sokan szánakozva jajgatnak körülötte. Ő botladozva, némán indul
tovább.
Vajon én, ha elvállalok valamit, zokszó nélkül
fogadom a vele járó nehézségeket? Vajon kitűzött feladatomat eltökélt
kitartással és állhatatosan végzem el, anélkül, hogy meghátrálnék? S ha nagyon
elfáradok, képes vagyok-e összeszedetten folytatni, ahol abbahagytam?
Feladat a mai napra: Ha valamit másokért
nehéz elvégeznem, ma elhatározom, hogy Jézus iránti szeretetből nem hátrálok
meg. Önzetlenül törekszem vidám szívvel, újra folytatni megakadt kellemetlen tevékenységemet.