Lk 18, 9-14
(ez megigazultan ment haza, az nem)
Az elbizakodottaknak, akik
meg voltak róla győződve, hogy igazak, s a többieket megvetették, ezt a
példabeszédet mondta: „Két ember fölment
a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus
odaállt előre, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem
vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a
vámos is Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok. - A vámos
megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és
könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek! - Mondom nektek, hogy ez
megigazultan ment haza, az nem. Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki
megalázza magát, az felmagasztaltatik.”
Jézus itt megmutatja nekünk, milyen az az imádság, amely közelebb visz az
Istenhez és embertársainkhoz, és milyen az amelyik éppen az ellenkezőjét váltja
ki. Egy történetet mesél el, a farizeusét és a vámosét, akik felmennek a
templomba imádkozni. Elmeséli, melyikük hogyan imádkozik, hogyan közelednek az
Úrhoz. A farizeus túl jónak hiszi magát, akinek nincs szüksége arra, hogy
tanuljon bárkitől is, sőt még bocsánatért sem esedezik. Tökéletesen biztos
önmagában, aki gőgösen, délcegen jár, nem hajt térdet, vagyis maga a két-lábon
járó tökély. Imája önmaga körül forog, embertársai csak úgy lépnek be
imádságába, mint akiket kritizálni lehet, és összehasonlítani önmagával, mint
náluk jóval különbbel. Ezzel szemben a vámos, „távol állt meg, nem merte a
szemét sem az égre emelni”. Beismeri, hogy bűnös ember és az Úr irgalmára
szorul: „Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!” Neki szólnak ezek a szavak,
melyeket az Úr mond Izaiás prófétán keresztül: Tekintetem azokon pihen, akik
alázatosak és megtört szívűek, és akik remegve félik a szavam. (Iz 66,2) Aztán Jézus így folytatja: Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, az nem. Mi
az, ami közelebb visz minket Istenhez? Nem az, hogy Őelőtte alázatosnak
mutatkozunk, vagy hogy annyi mindent fel tudnánk mutatni neki, hanem egy olyan
szerető szív, mely elismeri, hogy egyedül nem képes mindenre, hogy szüksége van
az Istenre és az embertársaira. Egy olyan szív, mely elismeri, hogy olykor
sebeket okozott másoknak a viselkedésével, hogy bűnt követett el, és amely az
őszinte megtérést keresi. Ami Isten és az embertársak előtt igazán szabaddá,
nyitottá és közelivé tesz minket, az az, amikor elismerjük magunkat olyannak,
amilyenek vagyunk, erősségeinkkel és gyengeségeinkkel együtt. Ami pedig igazol
minket azok nem a dolgok, vagy szabályok, melyeket elérünk, teljesítünk, hanem
a szeretet és a szándék, ahogy a dolgokat megélem. Hiszen Ózeás prófétán
keresztül ezeket mondja az Úr: Mert nem
az áldozat kell nekem, hanem a szeretet, nem az égőáldozat, hanem az Isten
ismerete. (Oz 6,6)
Feladat a mai napra: Kérdezzük meg önmagunktól, Milyen a mi imádságunk?
Hogyan közeledünk az Úrhoz és ebből következően hogyan közeledünk
embertársainkhoz?