XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2017. november 30., csütörtök

November 30.



2 Kor 4,1-7            (Ez a kincsünk azonban cserépedényben van)
1Mivel Isten irgalmából ez a hivatásunk, nem veszítjük el bátorságunkat. 2Elutasítjuk a gyalázatos alattomosságot, nem alkalmazunk cselt, és nem hamisítjuk meg az Isten szavát, hanem az Isten jelenlétében nyíltan hirdetjük az igazságot, s rábízzuk magunkat az emberek lelkiismeretére. 3Ha evangéliumunk mégsem érthető világosan, csak azoknak nem érthető, akik elvesztek. 4Az ilyen hitetleneknek az e világ istene elvakította értelmüket, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világossága ne ragyogjon fel nekik. 5Mi ugyanis nem magunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, magunkat csak úgy, mint a ti szolgátokat Jézus kedvéért. 6Isten ugyanis, aki azt mondta: „A sötétségből támadjon világosság”, a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dicsőségének ismerete (Jézus) Krisztus arcán felragyogjon nekünk. 7Ez a kincsünk azonban cserépedényben van, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk.

Mivel nem mindig látjuk ezeket a hajtásokat, szükségünk van a belső bizonyosságra, azaz a meggyőződésre, hogy Isten minden körülmények között tud cselekedni, a látszólagos kudarcok között is, mert „ez a kincsünk (...) cserépedényben van” (2Kor 4,7). Ezt a bizonyosságot úgy nevezzük, hogy a „misztérium érzéke”. Ez annak bizonyossága, hogy aki szeretetből Istennek ajándékozza magát, biztosan termékeny lesz (vö. Jn 15,5). Ez a termékenység gyakran láthatatlan, megfoghatatlan, nem lehet lekönyvelni. Az ember jól tudhatja: élete teremni fog, anélkül hogy tudná, hogyan, hol és mikor. Bizonyos abban, hogy szeretettel végrehajtott tettei közül egyik sem hiábavaló, másokkal való törődése nem vész el, nem eredménytelen Isten iránti szeretetének egyetlen tette sem, nem vész el a nagylelkű fáradozás, a szenvedéssel teli türelem egyetlen tette sem. Mindez életerőként kering a világban. Néha úgy tűnik, erőfeszítéseink teljesen eredménytelenek. A misszió azonban nem üzleti vállalkozás vagy terv, nem is humanitárius szervezet, nem is látványosság, amelynek esetében megszámolhatnánk, hogy hány nézője volt propagandánk eredményeként; ezeknél sokkal mélyebb: olyasvalami, melyre semmilyen mérce nem alkalmazható. Az Úr talán arra használja majd fel elköteleződésünket, hogy a világ egy másik pontján árassza ki áldását, ahová mi soha nem fogunk eljutni. A Szentlélek úgy tevékenykedik, ahogy akar, akkor és ott, amikor és ahol akar; mi csak dolgozzunk odaadóan, de ne akarjunk szembeszökő eredményeket látni. Csak annyit tudjunk, hogy szükség van az odaadásunkra. Tanuljunk meg, hogy az Atya karjainak gyöngédségében leljünk nyugalomra, kreatív és nagylelkű önátadásunk közepette. Haladjunk előre, adjunk bele mindent, ám hagyjuk, hogy erőfeszítéseinket úgy tegye gyümölcsözővé, ahogyan neki tetszik. (Ferenc pápa, Evangelii Gaudium 279).
Feladat a mai napra: Tudatosan adom oda magamat az Atya karjainak, mindazzal mi vagyok és amim van.

2017. november 29., szerda

November 29.



Mt 13,24-30    (Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig!)
24Más példabeszédet is mondott: „A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe. 25Amikor szolgái aludtak, jött az ellensége, és konkolyt szórt a búza közé, aztán elment. 26A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét. 27A szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték: Uram, ugye jó magot vetettél földedbe? Honnét került hát bele a konkoly? 28Az így válaszolt: Ellenséges ember műve. A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? 29Nem – válaszolta –, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek! 30Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! Aratáskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!”

A hit azt jelenti, hogy hiszünk őbenne, hisszük, hogy valóban szeret bennünket, hogy él, hogy titokzatosan be tud avatkozni, hogy nem hagy magunkra, hogy a maga hatalmával és végtelen kreativitásával a rosszból is képes jót kihozni. Azt jelenti: elhisszük, hogy győzelmesen halad előre a történelemben azokkal együtt „akik vele vannak, a meghívottak, a kiválasztottak és a hűségesek” (Jel 17,14). Higgyünk az evangéliumnak, amely azt mondja, hogy Isten országa már jelen van a világban, s különféle módokon itt is, ott is bontakozik, mint a kicsinyke mag, amely nagy fává tud nőni (vö. Mt 13,31-32), mint egy maroknyi kovász, amely sok lisztet meg tud keleszteni (vö. Mt 13,33), s mint a jó mag, amely a konkoly között nő fel (vö. Mt 13,24-30) – és ez mindig örvendetesen meglep bennünket. Jelen van, újra eljön, küzd azért, hogy újra virágozhasson. Krisztus feltámadása ennek az új világnak a hajtásait hozza mindenütt; s még ha le is nyesik, újra kihajt, mert az Úr feltámadása már áthatotta e történelem rejtett szövedékét, mert Jézus nem hiába támadt fel. Ne maradjunk az eleven remény ezen útjának a szélén! (Ferenc pápa, Evangelii Gaudium 278)
Feladat a mai napra: Olyan helyzeteket bízok Isten kezébe, ahol inkább csupán konkolyt látok és amelyek számomra reménytelenek. Kérem, hogy erősítése meg hitemet, reményemet.

2017. november 28., kedd

November 28.



Lk 7,11-17                         („Ifjú, mondom neked, kelj föl!”)
11Történt, hogy Naim városába ment. Vele tartottak tanítványai és mások is, igen sokan. 12Amikor a város kapujához közeledett, egy halottat hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Elég nagy tömeg kísérte a városból. 13Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve és megszólította: „Ne sírj!” 14Aztán odalépett a koporsóhoz, és amint megálltak, akik vitték, megérintette, s így szólt: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!” 15A halott felült, és elkezdett beszélni. Ekkor átadta anyjának. 16Mindnyájukat elfogta a félelem, és magasztalták Istent ezekkel a szavakkal: „Nagy prófétánk támadt”; és: „Meglátogatta népét az Isten.” 17S a hír elterjedt egész Júdeában és a környéken is mindenfelé.

Az ő feltámadása nem múltbeli dolog; életerő lakik benne, amely átjárta a világot. Ahol úgy látszik, hogy minden meghalt, ott apránként mindenfelől a feltámadás csírái jelennek meg. Olyan erő ez, amelynek nincsen párja. Igaz, sokszor úgy látszik, mintha Isten nem létezne: nem csillapodó igazságtalanságokat, rosszaságokat, közömbösséget és könyörtelenséget látunk. Azonban bizonyos az is, hogy a sötétség közepette mindig felfakad valami új, ami előbb vagy utóbb termést hoz. Egy legyalult mezőn az élet makacsul és ellenállhatatlanul visszatér. Sok csúf dolog van, de a jó mindig hajlamos arra, hogy visszatérjen, felfakadjon és elterjedjen. A világban mindennap újjászületik a szépség, amely a történelem drámái által átalakítva támad fel. Az értékek mindig új formában mutatkoznak meg, és tény, hogy az ember sokszor született már újjá visszafordíthatatlannak látszó helyzetekből. Ez a feltámadás ereje, és minden misszionárius ennek a dinamizmusnak az eszköze. (Ferenc pápa, Evangelii Gaudium 276)
Állandóan jelentkeznek új nehézségek is: a csalódás megtapasztalása, az emberi kisszerűség, amelyek oly nagy fájdalmat okoznak. Mindannyian tapasztalatból tudjuk, hogy egy feladat teljesítése néha nem hozza meg a várt eredményt, a termés silány, a változás lassú, s az embert utoléri a kifáradás kísértése. Mindenesetre nem mindegy, hogy valaki fáradtságból ereszti-e le egy időre a kezét, vagy krónikus elégedetlenségtől, a lelket kiszárító lustaságtól uralva végleg leengedi azt. Megesik, hogy a szív belefárad a küzdelembe, mert lényegében önmagát keresi az elismerésekre, tapsra, díjakra, státuszokra szomjazó karrierizmusban; ilyenkor az ember nem ereszti le a karját, de nincs többé lendülete, hiányzik belőle a feltámadás. Így az evangélium, amely a legszebb üzenet ezen a világon, sok mentegetőzés alá temetve marad. (Ferenc pápa, Evangelii Gaudium 277)
Feladat a mai napra:  „Ahol úgy látszik, hogy minden meghalt, ott apránként mindenfelől a feltámadás csírái jelennek meg” - ezekre a feltámadás csíraira figyelek ma.

2017. november 27., hétfő

November 27.



Mk 16,14-20                                       (Az Úr velük volt munkájukban)
14Végül a tizenegynek jelent meg, amikor egyszer asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik feltámadása után látták. 15Aztán így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. 16Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik. 17Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, 18kígyókat vehetnek kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak.” 19Az Úr Jézus, miután szólt hozzájuk, fölment a mennybe, elfoglalta helyét az Isten jobbján, 20ők meg elmentek, s mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta.

A második fejezetben reflektáltunk a mély lelkiség hiányára, amely pesszimizmusba, fatalizmusba és bizalmatlanságba vezet. Egyesek nem vállalják a missziót, mert azt hiszik, hogy semmi sem változhat, ezért hiábavaló a fáradozás. Így gondolkodnak: „Miért kellene megfosztanom magamat a kényelmemtől és a kedvteléseimtől, ha nem látok semmiféle jelentős eredményt?” – Ilyen mentalitással lehetetlen misszionáriusnak lenni. Ez a magatartás egészen pontosan a rosszindulatú mentegetése annak, hogy a kényelembe, a lustaságba, az elégedetlen szomorúságba, az önző ürességbe zártak akarunk maradni. Önpusztító magatartás ez, mert „az ember nem élhet remény nélkül: tartalmatlanságra ítélt élete elviselhetetlenné válna” (A Püspöki Szinódus Európáról szóló Második Különleges Gyűlése). Ha arra gondolunk, hogy a dolgok nem változnak, emlékezzünk arra, hogy Jézus Krisztus legyőzte a bűnt és a halált, és erővel teli. Jézus Krisztus valóságosan él. Máskülönben, „ha Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak”(1Kor 15,14). Az evangélium elmondja, hogy amikor az első tanítványok elindultak prédikálni, „az Úr velük volt munkájukban velük és tanításukat (...) igazolta” (Mk 16,20). Ez történik ma is. Erre kaptunk meghívást, hogy felfedezzük és megéljük ezt. A feltámadott és dicsőséges Krisztus reményünk mély forrása, és segítsége nem marad el, hogy teljesíthessük a küldetést, amelyet ő maga bíz ránk. (Ferenc pápa, Evangelii Gaudium 275)
Feladat a mai napra: Azzal a tudattal élek a mai napon, hogy a feltámadt Krisztus kísér engem és munkámban, tevékenységeimben velem van.

2017. november 26., vasárnap

November 26.



Ez 34,11-12.15-17; 1Kor 15,20-26a; Mt 25,31-46
Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében, összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte, ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól; a juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára. Azután a király így szól a jobbján állókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, s ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!” Erre megkérdezik tőle az igazak: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enni adtunk volna neked, vagy szomjazni, hogy inni adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna, vagy ruhátlanul, hogy betakartunk volna téged? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna?” Akkor a király így felel: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!”
A mai vasárnapon Jézus Krisztust királyi mivoltában ünnepli az egyház. Róla mondja ugyanis a mai evangélium: „Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében, összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte, ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól; a juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára.” Jézus Krisztus az Emberfia, a Király, akinek eljövetelét várjuk, és aki igazságot fog tenni az emberek között, az igazak és a gonoszok között. Az evangélium nagyon konkrétan felvilágosít bennünket arról, hogy Isten milyen alapon fogja elbírálni az embert: „Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, s ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!”, illetve, hogy mindezt nem tették meg. Mindkét csoport megkérdezi tőle: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enni adtunk volna neked...” És erre Jézus válaszolja: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!”
Mit jelent ez számunkra? Kicsoda ez a „legkisebb testvér”, akiben jelen van Jézus? Sokszor először a hajléktalanokra, az utcán lévő rászorulókra gondolunk, s akkor elszánjuk magunkat arra, hogy legközelebb több pénzt vagy élelmet adunk nekik. S bár ők kétségtelenül a legkisebbek közé tartoznak, és nem feledkezhetünk meg gondviselésükről, úgy gondolom, mégse állhatunk meg itt. Hiszen gyakran könnyebb számunkra egy hajléktalan testvérről gondoskodni, mint szükséget szenvedő rokonunkról, családtagunkról. Hányszor keményítjük meg szívünket, amikor egy családtagunk, rokonunk újra meg újra jön, segítséget kér, nem tud lábra állni, anyagi helyzete nem javul, nem talál munkát, vagy nehezíti a munka találását akár egy szenvedély vagy más betegség,... Hogyan tekintek elesett rokonomra, családtagomra? Meglátom-e benne Jézust? És mit jelent segíteni rajta? Vajon csupán anyagi segítségre volna szüksége? A legnagyobb segítség igazból abban rejlik, ha az evangéliumban adott választ lelki és erkölcsi segítségre vonatkoztatjuk: ha „felruházom” emberi méltósággal, tisztelettel, ha „táplálom” megértéssel, szeretetteljes meghallgatással, bátorítással, „inni adom neki” bizalmamat, elfogadásomat, hogy képesnek tartom arra, hogy saját magán segítsen; vagy ha elmegyek vele hivatalokba, ügyeket intézni, s olyan módon bánok vele, ami erősíti benne az önbizalmat és a bátorságot. És nem rekesztem őt ki, mint azok, akik önző módon csak a maguk javát keresik. Keresztény családként sosem fáradhatunk bele az irgalmasság és a testvéri szeretet konkrét tettekre váltásába.
Feladat a hétre:  Mert Jézust akarom szeretni, igyekszem figyelmes lenni rászoruló családtagjaim, rokonaim iránt.

Kapcsolatfelvétel, elmélkedések megrendelése, imaszándék, jelentkezés programokra

Név

E-mail *

Üzenet *

Látogatók száma