Lk 7,11-17 („Ifjú, mondom neked, kelj föl!”)
11Történt, hogy Naim városába
ment. Vele tartottak tanítványai és mások is, igen sokan. 12Amikor a város kapujához közeledett, egy
halottat hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Elég nagy tömeg kísérte a
városból. 13Amikor az Úr meglátta,
megesett rajta a szíve és megszólította: „Ne sírj!” 14Aztán
odalépett a koporsóhoz, és amint megálltak, akik vitték, megérintette, s így
szólt: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!” 15A
halott felült, és elkezdett beszélni. Ekkor átadta anyjának. 16Mindnyájukat elfogta a félelem, és
magasztalták Istent ezekkel a szavakkal: „Nagy prófétánk támadt”; és:
„Meglátogatta népét az Isten.” 17S a
hír elterjedt egész Júdeában és a környéken is mindenfelé.
Az ő feltámadása nem múltbeli dolog;
életerő lakik benne, amely átjárta a világot. Ahol úgy látszik, hogy minden
meghalt, ott apránként mindenfelől a feltámadás csírái jelennek meg. Olyan erő
ez, amelynek nincsen párja. Igaz, sokszor úgy látszik, mintha Isten nem
létezne: nem csillapodó igazságtalanságokat, rosszaságokat, közömbösséget és
könyörtelenséget látunk. Azonban bizonyos az is, hogy a sötétség közepette
mindig felfakad valami új, ami előbb vagy utóbb termést hoz. Egy legyalult
mezőn az élet makacsul és ellenállhatatlanul visszatér. Sok csúf dolog van, de
a jó mindig hajlamos arra, hogy visszatérjen, felfakadjon és elterjedjen. A
világban mindennap újjászületik a szépség, amely a történelem drámái által
átalakítva támad fel. Az értékek mindig új formában mutatkoznak meg, és tény,
hogy az ember sokszor született már újjá visszafordíthatatlannak látszó
helyzetekből. Ez a feltámadás ereje, és minden misszionárius ennek a
dinamizmusnak az eszköze. (Ferenc pápa, Evangelii Gaudium
276)
Állandóan jelentkeznek új nehézségek is: a
csalódás megtapasztalása, az emberi kisszerűség, amelyek oly nagy fájdalmat okoznak.
Mindannyian tapasztalatból tudjuk, hogy egy feladat teljesítése néha nem hozza
meg a várt eredményt, a termés silány, a változás lassú, s az embert utoléri a
kifáradás kísértése. Mindenesetre nem mindegy, hogy valaki fáradtságból
ereszti-e le egy időre a kezét, vagy krónikus elégedetlenségtől, a lelket
kiszárító lustaságtól uralva végleg leengedi azt. Megesik, hogy a szív
belefárad a küzdelembe, mert lényegében önmagát keresi az elismerésekre,
tapsra, díjakra, státuszokra szomjazó karrierizmusban; ilyenkor az ember nem
ereszti le a karját, de nincs többé lendülete, hiányzik belőle a feltámadás.
Így az evangélium, amely a legszebb üzenet ezen a világon, sok mentegetőzés alá
temetve marad. (Ferenc pápa, Evangelii Gaudium 277)
Feladat a mai napra: „Ahol úgy látszik, hogy minden meghalt, ott
apránként mindenfelől a feltámadás csírái jelennek meg” - ezekre a feltámadás
csíraira figyelek ma.