XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2024. február 28., szerda

Február 28.

Mt 14,22-33
Ezután nyomban szólt a tanítványoknak, szálljanak bárkába, és evezzenek át a túlsó partra, addig ő hazaküldi a népet. Miután hazaküldte, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben besötétedett, s ő ott volt egymagában. A bárka már jó pár stádiumnyira járt a parttól, hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején a víz tükrén elindult feléjük. Amikor a tanítványok észrevették, hogy a vízen jár, megrémültek. „Kísértet!” - mondták, s félelmükben kiabáltak: Jézus azonban megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” Erre Péter így szólt: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!” „Gyere!” - felelte. Péter kilépett a bárkából és elindult Jézus felé a vízen. Az erős szél láttára azonban megijedt, és amikor merülni kezdett, felkiáltott: „Uram ments meg! Jézus kinyújtotta a kezét és megfogta. „Te kishitű - vonta kérdőre -, miért kételkedtél?” Amikor beszállt a bárkába, a szél nyomban elült. Akik a bárkában voltak, leborultak előtte, és megvallották: „Valóban Isten Fia vagy!”

Íme az ember! – Amikor a megkorbácsolt, agyonnyúzott, töviskoronával és bíborpalásttal felékesített Jézusra tekintünk, valóban embert láthatunk magunk előtt, akinek „minden tekintetben hasonlóvá kellett válnia testvéreihez, hogy irgalmas és Istenhez hűséges főpap legyen, és kiengesztelje a nép bűneit.” (Zsid 2,17). Olyan embert láthatunk benne, aki úrrá lett a félelmen, hogy „felszabadítsa azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgává tett.” (Zsid 2,15). Legmélyebb félelmét a Getszemáni kertben élte át, amikor „földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól” (Zsid 5,7), és aki ki tudta mondani ott: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” (Lk 22,42) és a szentíró tanúsít minket arról, hogy „hódolatáért meghallgatásra talált.” (Zsid 5,7). Meghallgatásra talált, mert a félelme közepette Isten kezébe tudta helyezni életét, tovább tudott bízni az Atya jóságában, bár nagyon jól tudta, hogy sok fájdalmon kell keresztül mennie. Ez a bizalom tette Jézust képessé arra, hogy „vízen járjon”: hogy a lehetetlen szituációkon felülkerekedjen és ne merüljön el bennük. Mi okoz bennem félelmet és hogyan bánok vele? Mit csinálok, amikor meglátom „az erős szelet”, úgy mint Péter? Engemet is lebénít? Elsüllyedek a félelemben, a bizalmatlanságban? Jézus hívogatja Pétert: „Gyere!” „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” Miért kételkedünk, kérdezi tőlünk Isten? Talán túlságosan rövid a kezem ahhoz, hogy megváltást szerezzen? Vagy nincs elég erő bennem, hogy szabadulást adjak? (Iz 50,2) Imádságomban elmondom Jézusnak félelmeimet és bizalommal megerősítem belé vetett hitemet.

Feladat a mai napra: Napközben azt a fohászt imádkozom: Uram, bízom benned!