XVI. Benedek pápa:

"Fontos emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő."
( XVI. Benedek pápa. Nagyböjti üzenet 2013).

2018. március 1., csütörtök

Március 1.

Jn 16,32
Eljön az óra, s már itt is van, amikor szétszéledtek, ki-ki megy a maga útjára, s magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.

Az emberi élet egyik legsúlyosabb valósága a magány, a magára hagyottság. Bár individualisták vagyunk, mégis társadalmi lények vagyunk, szükségünk van az egyedüllét és a társaság közti egyensúlyra. Vannak azonban pontok az életünkben, ahol magunkra maradunk, ahova senki sem tud elkísérni minket, amit senkivel nem oszthatunk meg. Még a hozzánk legközelebb álló emberek, családtagjaink, házastársunk, gyermekeink, lelki vezetőink, még legjobb barátaink sem tudják átélni velünk, amit sokszor a lelkünk mélyén élünk és küzdünk. Igazi fájdalmunk, halálunk el van rejtve előlük. Jézus ismeri ezt a magányt. Amikor az ítélőszék előtt álló vagy keresztre feszített Jézusra tekintünk, egy magára hagyott embert láthatunk magunk előtt. A tanítványai elhagyták, amint maga mondta: szétszéledtek, ki-ki ment a maga útjára. Csak páran kísérték messziről. Keresztje alatt csak édesanyja, Mária, János és Mária Magdolna volt ott. De vajon megértették, hogy Jézus min megy keresztül, mit szenved, mit jelent számára meghalni? Vajon felfogták Jézus felkiáltását: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) Nem Jézus volt az, aki azt mondta, hogy sosincs egyedül, mert az Atya vele van, akkor hogyan tudja mondani, hogy Isten elhagyta őt? Nehéz ezt felfogni. Talán pont Jézus felkiáltásában fejeződik ki az ember magányának legmélyebb misztériuma: a bűntől való megátalkodottság és a szentség közt tátongó, szinte végtelen szakadék. És Jézus, aki szent volt, aki egy volt az Atyával (vö. Jn 10,30), megtapasztalta az ember elszakadását az Istentől, amikor bűneinket magára vette. Nem ő szakadt el Istentől, hanem azáltal, hogy „gonoszságaikat magára vállalta” (Iz 53,11), átélte teljes mértékben a bűn, az Istentől való elszakadtság, a kárhozat mérhetetlen súlyát és fájdalmát. És mégse volt egyedül. Maga mondta: mert az Atya velem van. Az Atya közelsége pedig kifejeződik Jézus csodálatos imájában: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” (Lk 23,34). És rövidesen halála előtt felkiáltotta: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lk 23,46). Kihez tudna felkiáltani, ha nincs ott senki? Milyen nehéz nekünk elviselnünk azokat a pillanatokat, amikor úgy érzzük, hogy Isten elhagyott minket. Pedig nem hagyott el! A gond ott van, hogy belecsavarodtunk fájdalmunkba, gondjainkba, elveszítettük bizalmunkat, egyedül akartuk megoldani és a hullámok összecsaptak a fejünk fölött. Sokszor képtelenek vagyunk erre a bizalmi lépésre: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” Pedig erre hív minket Jézus: „Bízzál! Sosem vagy egyedül, mert az Atya veled van!” Ebben a közelségben van az üdvösség.

Feladat a mai napra: Bensőleg megtapasztalt magányomat megosztom Istennel.