Iz 52,13 (Jézust halálra ítélik)
Nézzétek, szolgám diadalmaskodik, fönséges lesz és
felmagasztalják, és nagy dicsőségre emelkedik.
Jézus, téged halálra ítéltek. Micsoda ellentmondás rajzolódik itt le
előttünk: diadalmenet, felmagasztalás és halálítélet, kivégzés! Erőszakosan
végeztek azzal, aki maga az Élet, és aki minden embernek felkínálta az életet.
Mégis a látszólagos csőd igazából Isten diadalmaskodásáról beszél, haláltusája
a dicsőségre való emelkedés útja. Maga az Atya tesz majd pontot az egész
dologra. De mit látok én ebben a helyzetben? Mit látok, amikor engem olyan
dolgok, olyan hírek érnek, melyek első ránézésre halálítéletnek tűnnek: amikor
akár saját életünkben vagy hozzánk közel álló személyeknél kiderül egy súlyos
betegség, válsághelyzet áll elő a családban, konfliktus és szakadás támad, a
munkahely elvesztése vagy sikertelen keresése, hatalmas adósság
kilátástalansága... Mennyire el tudunk ilyenkor keseredni, mert azt érzzük,
hogy ártatlanul ért minket a csapás. Mivel érdemeltem/érdemeltük meg? Miért
pont velem/velünk történik ez? De ha rád tekintünk, Jézus, azt látjuk, hogy
valami teljesen más történik. Az üdvösségre vezető út a szenvedésen megy
keresztül: úgy mint a búzamag, melynek először a földbe kell hullania, és
meghalnia, ahhoz, hogy bő termést hozzon. Uram, te ezzel a lelkülettel élted
meg saját keresztutadat, és meghívsz minket arra, hogy veled együtt vegyük fel
keresztünket, és veled járjuk végig saját keresztutunkat, Isten gyermekeinek
útját, mely nem a pusztulásba visz, hanem dicsőségre. Kérlek, erősítsd meg
hitünket, hogy ne csüggedjünk el, amikor rossz hír ér bennünket, hanem hinni tudjunk
a feltámadásban, hogy te, ha majd fölmagasztaltnak a földről, mindenkit
magadhoz vonzol (vö. Jn 12,32).
Feladat a mai napra: Igyekszem, hogy ne ítéljek el senkit.